Hosszas password és régi, beregisztrált e-mailcím keresgélés/bepróbálkozás után végre beléphettem a csilivili kapun, ahová csak a kiváltságosok. A T-Com fotótárába, azon belül a saját elfeledett szaraim közé.

Nézelődtem hűtlenül kezelt és elhagyatott, sivár tárhelyem albumai között. Csak saját tehetségtelenségemnek köszönhetem, hogy nyolcadszorra sem sikerült kitörölnöm az egész firlefrancot úgy, ahogy van...a kudarcból némi kontrolltalan és progresszív herumkattingatással próbáltam kirelaxálni magam és felkészülni egy újabb törlő-rohamra.

Jaj, mit tettem.

Beleklikkeltem a saját vendégkönyvembe ott, helyben.
Szíven ütött.
Soha a büdös életben nem néztem oda be, talán nem is tudtam, hogy ilyenem is van, nem is léptem be több ewigkeit óta A Rendszerbe... Pedig néhány rajongóm üzent oda nekem.

2005. májusától novemberig.
Hétről hétre, hónapról hónapra egyre elkeseredettebben.
Miért nem válaszolok, miért nem frissül az album, hová lettem, pedig ez a kedvenc fotótáruk.
Bak-természetembe kódoltan lappang egyfajta képesség a kontinuitásra. Innen nézve, számomra tök természetes, hogy újra felveszem a soha kézbe nem vett szálat...Miközben az üzenetek írói (akárcsak én) az elmúlt két évben millió egy dolgot csináltak.
Örültek, fájtak, féltek, szerettek, gyereket szültek vagy csak csináltak...
Lehet, hogy már nem is élnek.
És nem tudtam megköszönni.

Párhuzamos világokban létezünk. Amelyek nem feltétlenül -jó időben- találkoznak.