Kezdenek összecsúszni a napok. Erre még emlékszem, mert ez például kifejezetten szombaton volt:

Kimondta németül, meg franciául és legnagyobb meglepetésemre magyarul is...én meg...végül én is, és az ölelésében úgy sírtam picit, mintha az Olimpián nyertem volna érmet, elsőséget.
Pedig az sehol nincs ehhez képest.

Hű, hát...ezt tényleg nem gondoltam volna.
Az egészben az a legjobb, hogy a nemrég még present-dolgok annyira nevetségesnek tűnnek...kisiskolás tinédzser-l'amournak.
Nem akarok bántani senkit, hiszen én is ott voltam, mindenhol, ahol a bolond-szerelmeim...velük együtt voltam-lettem nevetséges és kishülye.
És érzem, mennyivel másabb arról beszélgetni, -még ha majd kiderül is, hogy szép álom volt csupán-, hogy úgy szeret, ahogy vagyok és bármit szeretnék, csak mondjam meg és Ő megmondja, hogy hogy tud hozzásegíteni, vagy hogy nem.
Ha akarok, akkor otthon maradhatok, ha akarok, visszamehetek tanulni, vagy kereshetek munkát, ha ahhoz van kedvem. Mindenben segít és mellettem áll és ott lesz nekem.
Valaki ébresszen fel.

Vagy...ne. Inkább még ne.