Jó, beismerem, csütörtök-pénteken már kicsit besokalltam.

Úgy éreztem, annyira akar engem, hogy nem kapok levegőt. Aztán rájöttem, hogy régebben minden bizonnyal én is fojtogattam másokat, végül lehiggadtam. Vagy azért, mert beláttam, hogy hiába, vagy azért, mert megkaptam amit szerettem volna (elérni a fojtogatással) és lenyugodtam, megszűnt a maga(mega)bizonytalanságom.

Különben is. Eddig azért nyafogtam, hogy miért nem.
Most akkor nehogymár azért nyafogjak, mert igen.

Találtam repjegyet március 11-re, tehát ab jetzt elméletileg már úton vagyok Zürich felé.

Ma reggel villámrandi Kedves Olvasóval (elnézést, de ez nem egyetlen személy, hanem gyűjtőfogalom, mikor-kit takar), szívességkérésem okán.

Kócos vagyok, festetlen és botrányosan néz ki a körmöm, mert már lusta voltam átmanikűrözni.
Pénteken volt a céges-éves-rendes bál.
Hoztam be magammal két ruhát is, meg hozzá ékszert, meg hozzájuk illő, két különböző illatot, aztán végül nem mentem a bálterembe.
Butaság volt, mert a két kedves főnökömnek ez az utolsó bálja ebben a házban és...talán nem gondoltak rá így, precízen, de...illett volna ott lennem.
Egy bállal kevesebb.

Vasárnap meg isteni rántott karajt csináltam.
Így megy ez.


Ja, pénteken meg vicces volt, hogy a Blahán kitekintve a metrókocsiból megláttam P-t, megörültem neki, aztán eltűnt a szemem elől...A másik kocsiba szállt be, üldözőbe kellett vennem, mindenki bámult, hogy mit nyújtogatom a nyakam...De végül összejöttünk és forrócsoki. Meg fagyi. Meg mese. Kis mese.