Mondják, az áll a Kabbalában, hogy Isten számolja a nők könnyeit. (meddig tud számolni...?)

Úgy döntöttem, bármennyire is jópofa dolog, hogy nekem törzshelyem van és megismer a csapos: tudja, hogy "egy korsó Köstritzer a Hölgynek...!" az nem úrilányos, sőt, ffiak szemében visszataszító (bár, lehet, hogy csak féltékenyek), ezért nehéz szívvel, de le fogok szokni róla. Nem sétáltam el a westendig tegnap este. Csak a...

A Bazilika gyönyörű, mióta elkészült és lebontották a szükség-pallókat, építkezési felszereléseket a falai mellől. Az Isten felé vezető lépcsőin teljes szélességében... fölém magasodik az épület már nem emberléptékű tömege.
Csak arra figyeltem, nehogy elbotoljak bámészkodás közben. Mire feleszméltem, ott néztem felfelé az oldaloltárnál az egyik Szent Adalbertre.
Léleksimogató, megfoghatatlan és igenis földön túli, vagy írhatnám, hogy lelken-földön kívüli [de mivel erről mindenkinek Muldör jutna eszébe, ezért inkább hagyjuk ezt a vonalvezetést...], szóval, az a kis huzat, ami láthatatlanul bolyong több évszázada a bölcs falak-oszlopok között, lefújja az ember szívéről a port...ha kettesben marad magával meg Istennel, vagy mindazzal, amiben hisz, egy ilyen roppantnagy templomban.
Sehol senki rajtam kívül.
Sóhajom visszhangzik. Felnézek a nagyonmagasba.

[-Jó nektek! Csak bámultok lefelé a freskókról a gyarló emberekre... Mind mennyire töri magát jobbra-balra, de ti tudjátok, hogy úgyis hiába. Mind oda kerülünk. Ti felfestve, odaátról már könnyen vagytok... Mi? Hogy nektek sem könnyű, mert pereg a festék és nincs pénz felújításra? Na ne mondd... Cseréljünk gondot...]

Nem mondhatnám, hogy sokáig bírtam ki zokogás nélkül.
Ki van írva: [Csendet kérünk!] hát csendben.
Körmeim a tenyerembe vájtak, mintha...élükkel akarnám elvágni az életvonalat. Fájt, de odabent valami még annál is jobban.

De visszatérve: így, gondolatban beszélgetünk. Én, a belső én és Ő.
Persze, mindenben Neki van igaza. Öregebb, bölcsebb... Férfi(bb)... És látja A Mindent. Lát engem is. Méghozzá kívülről: úgy, ahogy én sosem fogom.
Kifelé lépkedek. Még mindig magam vagyok. Homlokomat az egyik oszlop posztamensének támasztom. Jeges márvány. Bizsergetően árad szét a hűs a bőrömön, két tenyeremet is a kőre simítom. Lehelletem párája zaklatott kis homályokban csapódik a kőre.
Ott állok én, a KicsiLány a nagy templomban, és ölelem az egyik oszlopot.
István a főoltárról, fehérben fürdik megvilágítva, (már lefekvéshez készül...a rendes emberek is már mind otthon vannak...int, hogy menjek már, mert biztos engem is várnak már otthon...meg nehogy a sötétbe zárjon Józsi bá a rettentőnagy kulccsal), kézmozdulata a levegőbe dermedt, szeme sarkából figyel, hogy ne rendetlenkedjek. Kifelé menet már nem nyúlok a jeges szentelt vízbe.
Mostmár az én könnyem a szenteltvíz.
Nekem.
Mert Isten mostantól számontartja őket.