Miután letudtam a kötelező rokoni köröket, egy fergeteg-party várt Bridget-nél. Meg házi(kézi)sütésű csokoládékrémes torta. Amin rokokó indákban hullámzott a fenségesen habkönnyű hollandibarna ízorgia.
A hivatásos partyfotós vakujának kereszttüzében buliztunk, nevettünk hajnalig, martiniben olvadt a jégkocka, aztán...
Olyan szcénákban találtam magam, amilyenek csak a filmekben - hittem...
De a rendező nem volt sehol, mindent magunknak kellett kitalálni.
Nemrég azt írta: "én már csak részegen vagyok józan..."
És milyen igaz, találó.
Igazi énünket, vágyaink beismerését nappali fénynél elnyomja a józan ész, a konvenciók vagy a Xanax. Kinek mi.
De néha...keletkeznek pillanatok, amikor már sírva toporzékolnánk: nem, nem és nem! - nem érted? nem tudok tovább várni, tovább jókisfiú lenni, nincs több erőm disztingválni, nem bírok tovább vigyázni a tetteimre, belefáradtam az önmegtartóztatásba, nem akarok józanész lenni...engedj már el, hadd csináljam amit akarok...azt, amiről még nem is tudom, akarom-e...de nem akarok gondolkodni azon, vajon akarom-e...? Csak szeretném megtenni. Érted...? Érted...?!! Engedj...!!!

Két újabb vágyam teljesült, az egyik kétszer is.

Közben az állam leesett, azóta sem találom.
Finomságos, simogatható percekben, lágyan omlottak hajnallá az órák, aztán lángra kapott bennünk és körülöttünk minden, mintha hamvas-szürke, repedezett, jelentéktelen kéreg alatt forrón izzó parazsat élesztene tűzzé a szél.