Megtörtént a harmadik szar is, tehát teljes a kép. Hétfőn a nagy ijedségre, meg egy kicsit Csillagszemű helyett elmentünk Milannal sörözni. Tök aranyos és szép voltam egész este (állítólag), tök okosakat is mondtam (állítólag), aztán egyszer valamikor Milan tragikus hirtelenséggel felpattant az asztaltól a Szimplában, mire utólértem őt az utcán, kiderült, hogy már taxit is hívott és hazavittük őt, aztán engem.

És akkor kezdetét vette a nemtudomhányadik halálom. Mindenhol fájt és görcsölt. Jó, persze, mondhatod, hogy berúgtam és hánytam, mint állat... De ez csak a féligazság.

Egyrészt az nem normális dolog, hogy annyi sörtől így nézzek ki.
Mindez azért történhetett meg, mert egész nap szinte semmit nem ettem, meg ideges is voltam, vegetatíve...És még ludas lehet a pulyka. Meg a tejszínes menzaszósz. 
Szóval, lényeg, hogy reggelre ezt ki kellett volna aludnom.

Volna.
De nem.
Reggel még szarabbul lettem. A fájások vonulási útvonala alapján először epegörcsre gyanakodtam, aztán gyomorfekélyre, később valami hasnyálmirigyes szarra, végül petefészek-gyulladásra, satöbbi. Még átfutott az agyamon, hogy basszus, mindig csak elodáztam a végrendeletem átírását, most meg már késő...Cseszhetem.

Aztán a nap valahogy átfolyt rajtam, keresztül, nem sok nyomot hagyva korpuszomon. Este már csak testszerte zsibbadtam, amit még most sem értek. Aztán késő este felhívott Csillagszemű és rögtön jobban lettem. Mintha a beteg homlokomra rásimitotta volna a gyógyító tenyerét.

Mindenesetre, úgy tűnik, ez még nem a kilencedik életem volt.
És minden rosszban van valami még rosszabb jó: újra sikerült fogynom valamennyit az utóbbi hetek stagnálása után.