Gondolom, én vagyok az egyetlen, aki a metróvégállomáson az eső végét várva nem az egyik rokont hívja segítségül, hanem blogol a mobiljáról... Úgy állunk itt a menedék alatt, mintha odakint a végső harag napja tombolna. Hitetlenek szemében kétségbeesés, a reménykedők szemében a fest elszántság. Örökké nem eshet.<P align=justify>Gondolom, én vagyok az egyetlen, aki a metróvégállomáson az eső végét várva nem az egyik rokont hívja segítségül, autóstul, hanem blogol a mobiljáról... </P>
<P align=justify>Úgy állunk itt a menedék alatt, a szabad ég felé bámulva, kővé dermedten, mintha odakint a Végső Harag napja tombolna. Hitetlenek szemében kétségbeesés, a reménykedők szemében a feszt elszántság. "<EM>Örökké nem eshet...</EM>" </P>
<P align=justify>Szinte láttam fantáziám filmjén, ahogy az utolsó ölelés jogán mindenki egy szimpatikus társához lép és átöleli. Mindezt azért kezdte el gyártani a fatáziám, mert a várakozó tömeg túlfeléről gyönyörű, zavarbaejtő pillantások fúródtak az enyémbe... És elképzeltem, hogy tényleg itt a világ vége és hozzám lép...hogy csókolózzunk még egyet utóljára...úgy ragadjon magával bennünket az özönvíz...</P>
<P align=justify>Valahol egyszer azt olvastuk, emlékszel?- hogy ha bemondaná a rádió-tévé, hogy itt a világvége, mindeki rohanna a telefonfülkékhez, felhívni valakit, hogy még utóljára megmondhassa: szeretlek...</P>
<P align=justify>A telefonfülke azóta update metamorfózison ment át, de a lényeg ugyanaz.</P>
<P align=center><IMG src="http://files.blogter.hu/user_files/2094/rain.jpg" border=1></P>