Hetek óta jönnek, csak jönnek a hírek Líbiából és valahányszor rágondolok, látom vagy hallom, egyszerűen muszáj elsírnom magam. És muszáj '56-ra gondolnom, ahol valami hasonló zajlott, mint most Észak-Afrikában, de leginkább Líbiában: egy elnyomott nép besokallt, végre összeszedték szerencsétlenek a mindösszes bátorságukat, mertek lépni, és várnák, nagyon várnák a biztató jelet, hogy igen, igazuk van, igen, nem nézi tétlenül a  világ -sem '56-ban, de 2011-ben mé kevésbé, hogy egy diktátor, egy despota egyszerűen lelövesse a fegyvertelen népét.
Annyira várták a mieink is, az egyszerű dolgozók, a munkások, a szabadnak születettek, az egyetemisták, az anyák, mndenki, hogy bíztatást kapnak az öltönyösöktől, a világ íróasztalai mellől, és annyira elképzelhetetlennek tűnt minden megnyomorgatás ellenére is, hogy tankokkal jönnek a munkaruhában, kötényben lévők ellen, de mégis megtörtént és most is öltönyösök szavalnak pultokra támaszkodva és tiltakoznak szavakkal, míg már késő lesz, míg már elhal ez a segélykiáltás is.

Elnyomja a fegyverropogás.

Elnézést kérek azoktól, akiknek megzavarom, megbántom hazafias érzelmeit.