Hivatalosan ma van a 4 éves évfordulója annak, hogy először találkoztam Amoréval. Sajnos ezt ő munkával ünnepli, rendszerátállítanak és be kellett mennie vasárnap, de szerencsére csak délután 2-re. Olyan szépet reggeliztünk, full extrásan, meg a délelőtt is olyan kerek, egész volt, amin megcsillant a napfény.

Mit tehet egy blogger? Az évforduló alkalmából visszaolvastam a 4 évvel ezelőtti bejegyzéseket.

Annyira, de annyira nagyon-nagyon...

Bartush, még az is eszembe jutott, hogy talán nem is én, hanem a körülmények, az élethelyzet(ek) változtak. Tudod, a szemem is olyan, hogy ha kékkel sminkelem, zöldebbnek látszik az "igazi kék" mellett, ha zöldre sminkelem, akkor kéknek látszik. (szóval FKV...)

Ja, meg mondjuk öregszem is... 2004-ben, mikor elkeseredetten, csalódottan, lelkileg kizsebelten, teli szivárgó sebekkel, karmolásokkal elkezdtem naplót írni, 29 éves voltam, ma meg 36. (szóval FKV...) Mondjuk jéé, ez csak 7 év...de 7 milyen év.

De megint nem erről akartam írni, hanem hogy nagyon sokat szoktam olvasni J naplóját, a kezdetektől.
Vagy bele-bele kapva.
Keresztül-kasul. És mindig átszínez arra az érzékeny színvilágra, belevisz finoman rezdülő valóságokba és magával ragad, hogy kelljek útra - magamba.
Meg hogy csodák útján járjak.

A szomszéd néni idén 90 éves lesz. Tündéri, ápolt asszony, olyan bútorokkal a lakásban, hogy attól egyszerűen meg kell hatódni. Pont olyan nála minden.
Az ülőbútor, a vitrines szekrény, az asztalka, a szekrénysor, a díszként kiállított, kacskaringós álmokkal telepingált levesestál, szóval minden. Még a kecses székfogantyú is tudna mesélni.
Ha átmegyek, az idő megáll, vagy mintha éveket utaznék vissza az időbe. Mégse múzeum.
Legutóbb a néni azt kérte, mutassam majd meg neki, milyen a magyar nyelv. Vannak emlékei róla, és gyönyörűnek emlékszik rá.
Gondoltam, majd felolvasok neki Adytól és majd meg is nézheti.

Tegnap hozták meg neki az új fagyasztószekrényét, amit vett. Múlt héten nagy dilemmába volt, sajnos nekem is elmondta: gondolkodik, hogy érdemes-e még megvenni, beruházni egy ilyen új fagyasztóba.
Mikor a helikopterezésről meséltem neki, elárulta szégyenlősen, hogy amikor ő állt majdnem ugyanott a hegyekben, egy kilátónál, csak nézte a havas csúcsokat és csorogtak a könnyei.
Nekem is.