Meg hózik-havazik-zik-zik.

Mikor múlt héten szombaton, a csüt-pénteki nagy szélvihar után leesett az első maradó hótakaró, kitettük a megnyírbált orgonabokor csontvázára a madáreledel golyókat. Aztán egész délután ezt a műsort néztük, a szar tévéadás helyett. 5 különféle madarat figyeltünk meg, hihetetlen aktív műsorszámot adtak le.
A legszebb nekem ő volt, egy tarka harkály:

Legtöbben a cinkék jöttek, verebek persze, meg vörösbegyhez hasonló rozsdabarna madárka.

Megoldódott a nagymama karácsonya is, sajnos. Ugye ő meg a fia (kb. 57 éves, agglegény) arra játszott, hogy mi majd megint meghívjuk őket 25-én. Nem így történt: Amore azt ajánlotta, hogy jó, legyünk együtt, ez ugyanis a család megmaradt magja, de menjünk el valahová kajálni.
És ezzel kezdődött a huzavona: ne oda, ne akkor, a nagybáty igazán nem is tudta, hogy most az időpont nem jó neki, vagy a hely, vagy egyik sem, egyszerűen csak jön mindig a problémáival. Mivel ez így nem jött össze, felajánlottuk, hogy akkor jöjjenek el 24-én, és meghívjuk őket. Azért nem 25., mert másnap is jönnek vendégek ugye és hogy legyen már egy nap pihenés is, meg ne két nap egymás után nekem nagykonyha, stb.
Na, ez az ötlet jól indult, de a kajával kezdtek el variálni, hogy az nem jó, amit mi ajánlunk, ők hoznak majd húst, meg sütni ezt azt, stb.
Amore meg meghúzta azt a bizonyos határvonalat, gondolatban nagyjából a "vendégeink" lába közt, amiben aztán az egész terv jól hasra is esett, szóval besokallt és így nem jönnek.
Sajnálom, mert az egész arra ment volna ki, hogy a mama ne legyen egyedül, de ő tipikusan olyan, hogy "nem lehet őt megmenteni". Vannak ilyenek. Egyszerűen ő maga áll saját maga útjába és nem tudsz vele jót tenni na. Majd meglátogatjuk futólag.
Ilyenkor én meg tökre kiborulok, hogy felnőtt emberek mire -nem- képesek.

A hullámzik igazából annak szólt, hogy a kedélyem, kedvem hullámzik. Amikor elfelejtem a fájóbb, rossz dolgokat, akkor csak az létezik, hogy imádom a férjemet és régen ajándékok közt is fájt a magányos szívem, olyan egyedül éreztem magam a világon, hogy már ennek gondolata is fájt, most meg van ő és nem is vágyom semmi másra, csak hogy vele lehessek, és nagyon nyál, de tényleg a szerelme, meg a közös életünk a legnagyobb ajándék. Napról napra. És párszor megkérdezte, hogy mit vegyen, minek örülnék, és ha nagyon belegondolok, lenne is 1-2 dolog, aminek...de nem akarok kérni, meg nem is kell. Nem kell semmi más, én csak neki akarok örülni.

A hullámverés másik oldala, hogy milyen szar, hogy én itt ülök a jóban, és nem tudok Anyáékon segíteni. Visszacsatolva az előzőhöz: égnek áll a hajam attól, hogy van, aki azon reklamál, hogy nem jó neki az ilyen hús, ő hoz vendégségbe magával másmilyet, Anyámék meg a panelban fagyoskodnak, mert ha rendesen befűtenének, nem tudnák kifizetni a havi fűtésdíjat. Mivel apám munkahelye megszűnt, kiesik havi kb. 100-120ezer forint. Szóval fagyoskodnak a panelban, kis túlzott pátosszal: két ember élete munkája után...
Mondjuk ők is olyanok, hogy nem lehet rajtuk segíteni. Nem jönnek ide, mert hogy "micsináljunk mi ott...?" Pedig itt lehetnének nálam hónapokig, tényleg senki nem köti őket annyira abba a panelba... és milyen szép lenne együtt a karácsony.
Nekem is.
Ha itt lennének.
De mondjuk őket sosem izgatta, hogy én, a legkisebb, mit akarok.
És egyátalán miért.