hádde mennyire.
Az úgy volt, hogy április 4-én 03:20-kor kigördültünk a mélygarázsból. Muszáj elmesélnem, hogy megint mennyire szőke és elkeseredett voltam; igaz, hajnali háromkor ez még akár magától értetődő is lehetne. Gondoltuk, hogy amig a nagyautóval két hétig úton leszünk, a kisautót az utcáról beállítjuk a mélygarázsba, a nagy helyére. Az én dolgom lett volna a kicsit legurítani a mélygarázsba. Amore kezembe nyomta a garázsnyitó kulcsot és elmentem a kocsiért. Odahajtok a bejárathoz, a lejtő tetejére. Természetesen bénán álltam oda, hogy a karom nem ért el a kocsiból a kulccsal csak evickéltem, csápoltam hiába a zár irányába. Mindemellett láttam, hogy Amore a lejtő alján a nyitott kapuban áll, mert a belső szenzorral kedvesen kinyitotta nekem a kaput, hogy ne kelljen a kulccsal bajlódnom. De hát én ugye...kezitcsókolom.
Másodpercek teltek, madarak csicseregtek, őszültem, és még mindig csápoltam a kulccsal, holott láttam a nyitott kaput. Pszichológiailag érdekes mozzanat, hogy csak akkor fogtam fel, hogy mi van (=milyen ostoba vagyok), amikor hívogatóan elkezdett integetni, hogy "erre, erre...gyere hozzám-felém". Ez valami reflex-szerű állapotba sodort és rögtön automatikusan megindultam felé, basztam a csápolásra a továbbiakban.
Odalent aztán elkezdtem bőgni, hogy miért születtem élve és ilyen butának, beszálltunk a nagyautóba és elindultunk.
-> otthon
-> Zürich-Lustenau-München-Salzburg-Liezen-Graz-stb.
-> Körmend (1 éjszaka)
-> Zágráb (2 éjszaka)
-> Budapest (2 éjszaka)
-> Hortobágy (2 éjszaka)
-> Budapest (5 éjszaka)
Kocsiból ki-be, táskából ki-be.
Vándorcirkusz.
Kora reggel, útban Körmendről Zágráb felé váltottam a határon néhány keresetlen szót a közegekkel angol-orosz keverék nyelven, Amoréval továbbra is németül, a magyarokkal magyarul, majd az első fizetőkapunál szintén magyarul segédkeztem jó honfitársként egy családapának, aki valami euró bankót akart mindenáron az automatába tuszkolni, annak mindösszes tiltakozása ellenére. Mivel itt, felhajtásnál csak gombot kell nyomni, a jegyet eltenni és a lehajtónál kell fizetni egy embernek látszó horvát kasszásnál. Amore vigasztalt: látod, mennyi nyelven tudsz, segítesz, satöbbi...ne építsd le magad, nagyon okos és ügyes vagy (utalva a reggeli garázs incidensre).
Aztán persze ő is updatelte a véleményét, mikor Zágrábban az én navigálásom mellett eltévedtünk.
Itt viszont váltig állítottam, hogy nem én vagyok a hibás. Hogy lehet eligazodni egy homályos térképen, amin nincsen feltüntetve minden utca, ami van, azok meg horvátul?
Na ugye, kezitcsókolom.
Azt mondja életem értelme: ne az utcaneveket olvasd, hanem számolj.
Azt mondja: a nagyobb utcák vannak a térképen.
Live meg döntsem el én, hogy melyik tartozik ebbe a feltüntetett, nagyobb kategóriába. (érzés szerint. Ezt a szakzsargont már a Horát Rozi receptekben is gyűlöltem)
Zágrábban az volt a jó, hogy volt sok Sligovica, meg svájci csoki, mert az egyik családtag szintén Svájcban él. Második este cevap-valamit ettünk, egész éjjel a halálmon voltam.
Kedden délután értünk Pestre, rögtön irány a Bólyai Gyermekotthon, ahol Kiccsaj játékaiból kb. 50kg-nyit átadtunk további szíves felhasználásra, adományként. Volt nagy öröm. (erről majd még írok)
Aztán újra Kőbánya-blúz...
Szerdán délelőtt kicsit Belváros, kettőkor fodrász, aztán felhívtam Hortobágyot.
Elkeserítő.
Senki nem veszi fel a telefont.
Ha valaki mégis, akkor nem tud semmit az ügyemről, ad egy másik telefonszámot, hogy ott érdeklődjek. És így tovább, csigavonalban. Végül a Látogatóközpontban azt mondják, hogy még nincsenek kint az állatok a pusztában, mert sok eső volt.
Másnap a Mátai Ménesnél mást mondtak, bíztatót, úgyhogy elindultunk puszta irányába.
Most megyek reggelizni anyukámmal, mert itt van nálunk (bizony!) és majd innen folytatom.