Néha kimondottan utálom a netet, mert emberek képesek írásban is ordítva fröcsögni -köcsögni- és az ilyesmiket szeretném arconhányni, mondjuk valami zöldborsós-vörösborossal, csak nem szeretem se egyiket, se másikat, meg hányni se.
"Hogy hová tart ez a világ?" -kérdezte mondjuk nagymamám, akinek meg kellett tanítani a nyomógombos telefont, a lakásban pedig fürdőszoba-wc se volt. De én is ezt kérdem, most, 2008-ban.
Hogy hová.
Hogy miért üvölt mindenki ahelyett, hogy hallgatnánk és meghallgatnánk.
Mára már a negyedakkora nagyságú és háromszázszor gyorsabb sem elég kicsi és gyors abból, ami pár éve még nem is létezett. Lassan kiírnám mindenre, az élet minden vetületére leképezve, amit az autókra írnak néha: "Taposd csak a gázt, várják már a vesédet!"
Annyira elegem van már ebből.
Hogyan lehet szépre fogékony, normális, toleráns, kulturált, intelligens embert nevelni a gyerekből, ha tudom, hogy túl gyenge lesz, kvázi életképtelen abban a világban, amelyikbe belenő? Ha olyannak nevelem, amilyennek "látni szeretném", nem éli túl a társadalmat, elnyomják. Vagy nevelem harcosnak, aki küzd, akiben van ego, aki célkitűz, és megszerzi, eléri, amit...
Háborog.
