esküvőfoszlányok

olyanok jutnak eszembe arról a 10 napról, hogy késett anyuék gépe. Utolsónak jöttek ki a kapun. Unokahúgom böröndjét szétcseszték, jegyzőkönyvet vetetett fel, emiatt vártunk rá. Kiderült, hogy a szárnynál ültek. Erre majd szétrobbantam, mert előtte nap direkt azért baszódtunk és indultunk két órával később a tópartra, hogy meg tudjam várni, mikor megnyitják a járatot a becsekkolásra és el tudjam intézni a helyfoglalást on-line. (tudunk még manapság magyarul...?) Mégsem ott ültek anyuék, ahová foglaltam. Aztán másodjára akkor és azért robbantam, mikor megtudtam, hogy mindez azért, mert tesómat sikerült átejtenie a pesti pultosfasznak és rábeszélte őt, hogy cseréljék el a jegyeket.
olyan is eszembe jut, hogy mikor az első pillanatokban mindnyájan kint álltak az erkélyünkön, a kishegyeket csodálva, én a konyhában Amore nyakába borultam és elrebegtem neki egy életre szóló köszönömöt, azért, hogy mindezt lehetővé tette.
aztán az is feldereng, hogy olyan kurva fontos volt a tesómnak citromos aromájú teát keresni-találni a szupermarketben. Szinte lefikázta a közel kétszáz féle teát, sőt, önkiszolgáló pultot, ahol magadnak keverheted és mérheted le a saját teakeverékedet...Megvettük neki, amit kiválasztott, hozzá citromlevet. Amiből mindösszesen 1 filtert ivott el. Direkt, mindennap nyomatékosra élesítve kérdeztem, hogy mit kér reggelire: teát vagy kávét. Hosszas, mímelt gondolkodás után mindig kávét kért. Apám szerdán lábjegyzetben közölte, hogy nem hoztak neki nyakkendőt, venni kéne egyet. (pedig otthon 3 szép is lóg a régi szobámban...nem tetszett nekik) Kérdeztem, hogy mégis mikor akarták közölni, mikor másfél nap múlva esküvő?
azt már szintén tikkelve említem meg, hogy el akartak menni vásárolni, el is vittük őket, volt mindenfelé leárazás, de tesóm anyámmal összeveszett és ilyenkor se lát-se hall, kivonult az outlet centerből, nem is vettek sehol semmit. Kivéve mikor már fél órája ott válogattunk az egyik boltban, mindenkire szakítottam időt, segítettem és mikor indultunk volna, rájöttem, hogy hiányzik egy fő. Unokatesóm még mindig kővé válva válogatott a kurvaegyforma (ocsmány) láncok között a nagymamájának. Mikor hozzá léptem, épp ezt mondta: "Van mamámnak egy sárga pólója, ahhoz biztosan illik..." Egyébként kurvära utälom a särgät ös mindenhová egy kurvanagy hátizsákot cipelt, már tényleg ciki volt. Mikor egy svájcos tollat vett, ki akarta próbáltatni, hogy ír-e a betét.
itt már lassan kezdett minden mindegy lenni.
aznap reggel a lelkükre kötöttük, hogy mire mi hazajövünk a fodrásztól, 11-kor, a fürdőszoba legyen üres és mindenki legyen készen. Ez hálistennek sikerült. Bár, anya a reggelinél azért kitett magáért: "-Megint kijöttek rajtad ezek a ronda vörös foltok, milyen csúnya...Mit csináltál az arcoddal...?" Megmagyaráztam neki, hogy ez miért bunkóság, épp az esküvőm napján.
a fodrász megégette a fülemet a sütővassal, még csak szabadulni se tudtam, mert ugye a hajtincsemet fogva tartotta. Pont aznap az autópályán baleset volt, a forgalmat leterelték erre, a sima autóútra. Ennek két következménye volt számunkra: mi nem tudtunk felmenni a kastélyba és utána vissza Amore anyukjáékért, hanem egy fuvarban kellett őket gyorsan elhozni a vasútállomásról és fel a kastélyba. Azaz a 7 üléses Renault Trafficben 8 felnőtt és a Kiccsaj ültünk, igaz, mindössze 10 percig, kertek alatt. A fodrásztól egyébként megtudtuk, hogy anyósom először áttetette a saját időpontját előző napra, végül lemondta. Szóval, azt se tudtuk, jön-e vagy sem, míg végre megpillantottuk a vasútállomás épülete előtt. A forgalmi dugó másik folyománya, hogy Amore tanúja csomót késett. De szerencsére utánunk már nem házasodott senki, nem kellett sietni.
a ceremónia alatt igyekeztem csak magunkra gondolni, minden mást kikapcsolni. Mert ez az én napom. Vagy fél órám...mindegy. A kastély úgynevezett Zeneszobájában volt az esketés, itt nincs, nem szokás a zene, meg nagy cicoma, semmi firlefranc. Mikor megérkezett a tanúja, lezavartuk a bemutatkozást, kézen fogott a szerelmem és mentünk igent mondani. Az anyakönyvvezető először a kastélyról szólt pár sort, aztán a házasságról, aztán rólunk, aztán nem tudommiről, mire végre fel kellett álni.
valahogy egyszerre motoszkált bennem az, hogy szeretnék mondani valamit a szerelmemnek ott és akkor, abban a pillanatban, meg az is, hogy basszus, ha most meg kéne szólalnom, totál sírnék és képtelen lennék. Először őt kérdezték és mikor kimondta az igent, arra gondoltam: ez komolyan gondolja, basszus...hihetek neki? Mit szeret rajtam? Azt, amit én fontosnak tartok? Vagy valami egész mást...?...jajj, mindjárt én következem...Szóval, tényleg feleségül vesz...vett...de fura...pedig sose akartam. Meg lepergett előttem az elmúlt év, a főbb sarokpontok, meg az előkészületek. De egyébként olyan gyorsan történt minden, hogy...
ja, közben kimondtam én is az igent.
és aztán felhúzta a gyűrűmet, én is az övét. A mosolyom már fájt, azt éreztem, na, most egy életre így marad a szám...Jöttek, gratulálni és egyfolytában arra gondoltam, hogy mit kell most csinálnom? Nehogy elfelejtsek valamit...És bár például anyuék ott voltak, mégis olyan volt, mintha ott se lettek volna. Anya fotózkodni oda se jött hozzám, mert utálja, ha fényképezik. Apám se nagyon...nem találták a helyüket? Vagy nem tudom.
Lementünk a kastély kertjébe még fotózkodni, oda is csak a tesóm jött, mert hívtam, mint tanúmat.
szerettem volna ugye ajándékot adni a két szülőpárosnak, amiből nem lett semmi. Vettünk szép kereteket az ikeában, de már nem maradt idő arra, hogy az esküvő előtt csináljon a Kiccsaj rólunk egy képet, kinyomtassam és bekeretezzem, becsomagoljam. Persze, nem maradt rá idő, mert ez az én ötletem volt, Amore meg volt megint olyan nőimódra pletykás picsaszájú, hogy elmondta az anyja férjének...és ők megegyeztek, hogy majd inkább egy-egy szép esküvői fotót teszünk bele. (vagyis a keretek még mindig itt állnak, üresen...)
felérkeztünk az étterembe, szinte senki nem szólt hozzám, mindenki el volt foglalva valamivel. Előre aggódtam, hogy a tűző napon készített fotók hogy fognak kinézni. (nem hiába aggódtam)
először falatszendvicsek és züldséges-mártogatós cuccok hamar ritkuló hada következett, egyedül Amore intézett pár szót a néphez a proseccoval koccintva, senki más. Mostmár sajnálom, hogy akkor én sem szóltam...Nem tdom, valahogy...valahogy nem jutott eszembe. Amúgy is mindig az a kényszerképzetem, hogy nem figyel rám senki.
ami valóban így is van: hiszen mikor félhangosan bejelentettem, hogy most az következik, hogy a Kiccsaj ajándékot kap, akkor se arattam osztatlan figyelmet. Ő is kapott egy kis ezüst gyűrűt, emlékbe az esküvőről.
aztán leültünk, elsőként én az asztalhoz. egy gyönyörű dombtetőn, teraszon volt terítve, pazar panorámával. Anyuék kapásból leültek a kilátásnak háttal, az asztal sarkához. Anya még tett próbálkozásokat, hogy fordítsak, ki kivel cseréljen helyet szerinte, én meg két szóban kifejtettem, hogy nekem ma tökmindegy, ki mit csinál, ez még mindig az én napom és nem vagyok hajlandó törődni semmivel.
a kaja, se a fagylalttorta nekem abszolúte nem ízlett, egyébként sem bírtam enni, fáradt voltam és legszívesebben a férjemmel heverészni mentem volna az árnyékba egy függőágyba (ami nem volt sehol) velem továbbra se beszélgetett szinte senki, néha a mellettem ülő B., aki egy anyámmal egyidős, de mégis évekkel fiatalosabb családanya, aki Amore tanúja volt. Na, vele kezdtünk összeismerkedni. Anyósom egyszer egyedül, egyszer pedig B-vel tűnt el a kaja után, fél órákra...
amore a 10 nap alatt többször is kifakadt anyámék miatt, például a nagy nap előtti estén is, pedig akkor még csak 4 napja voltak nálunk...A konyhában a sülő pizza árnyékában és illatában veszekedtünk. Mikor mondta, hogy hagyjam őt békén a fenébe, bementem a gyerekszobába, ahol a mi tábori gumimatracunk állt és bőgtem, mint a zápor. Hasonló esetek megismétlődtek még legalább kétszer.
én kurvára sajnálom, hogy így alakult. Például hogy anyuék kiadtak csomó pénzt a repjegyre és a legtöbb mindent nem is tudtuk nekik megmutatni, a szép helyeket, amiket én öszeírogattam... Mert ...nem is tudom, miért... Mert nem volt kedvük, bealudtak folyton hátul és Amore ettől síkideg lett...hogy ezért nem furikázik körbe drága dízelt égetve, hogy a felét nem érdekli...
nekünk is egy halom pénzbe került és még csak jól se éreztem magam.
Ő se.
még jó, hogy csak egyszer van esküvő.
szóval, a jövő évi, pesti, templomit még háromszor meggondolom.
utóirat: a fotók túl világosak, tehén vagyok rajtuk, bőven ráértem volna megvenni később a ruhámat, találtam volna szebbet is... és egy normális fotó nincsen a 350 között, még szerencse, hogy nem kellett fizetünk érte, Amore nevelőapja csinálta. Aki állítólag nagy fotós.