Már régóta akarom.

Mint emlékezetes, május elején nagyjából azért indultunk magyarhonba, hogy elvigyünk néhány doboz gyerekjátékot egy Budapest környéki anyaotthonba.
Mivel még csak ebben az egyben jártam, nem akarok arra a következtetésre jutni a post végén, hogy nagyjából ez a magyar helyzet, sőt, szeretném hinni, hogy egyátalán nem.
Természetesen nem nevezem nevén, hogy hol jártunk.
Képzeljünk el egy túlméretezett, XXL családi házat, sárgát. Szépet.
Megérkeztünkkor az otthon lakói a még befejezetlen teraszon gyűltek-gyülekeztek, mindjárt kiderül, hogy miért. A terasz magaslatából lenéztek ránk a barna szempárok, a tekintetekből és csípőre tett kézből ki lehetett olvasni a "mi a faszt akar itt falun, a MINK utcánkban ez az ezüst színű csillogós kisbusz ezzel a szőke luvnyával?" gondolatsort és ennek fura vetületeit.
Elibénk sietett a... Minek is nevezzelek...? -gondnoknő-védőnő- gondozónő, neve után hívjuk őt Sz-nek. Rögtön kitalálta, hogy kik vagyunk és miért, gondolom, nem sok a betérő vendégük úgy általában.
Beinvitált, kicsit körbenézhettünk, és mesélt.
(mindjár folytatom, csak most egy kicsit...)

Az otthonban kb. 16 fiatal anyának tudnak lakhatást biztosítani, vagy pici gyerekkel kerülnek ide a nők vagy terhesen, esetleg mindkettő. Sz. az irodájában kínál bennünket hellyel, ásványvízzel, mondjuk, hogy nem maradunk sokáig, mivel mögöttünk hagytunk reggel 5 óra óta nagyjából 1.000km-t és hazáig előttünk van még egy kevés...Röviden megismertet bennünket az otthonnal, például mutat nekünk egy olyasmi táblázatot, ami a BurgerKing vécéjében is lóg: arról szól, hogy a takarítás el lett-e végezve, mikor és kitől. Jelen felmutatott táblázat teli van fekete, szomorú jelekkel, ami mind-mind azt jelenti, hogy Sz. piszkosnak találta a szobát.
Elmagyarázza, hogy mit is jelent ez.
- Minden anyának csak a saját szobáját kellene tisztán tartania, de még erre se nagyon képesek-hajlandók. Volt, ahol hegyben állt a szaros pelenka, anyuci meg kint bagózott a teraszon a többiekkel. - Ekkor éles, panaszos gyereksírást adnak egymásnak a visszhangos lépcsőházi falak, elhozzák hozzánk is, Sz. megkéri a kisfelnőtt lányát, nézne utána, mi a baj. Majd folytatja. -Utána kell néznünk mindig, hogy mi történik, mert előfordultak már hajmeresztő esetek. Például egyik kedves lakónk elkezdett fürdővizet engedni a kádba, kiment néhány szót váltani egy másik anyukával és ottfelejtette magát, a gyerek meg bemászott a melegvízzel teli kádba. Nem történt semmi szerencsére, de akár a legrosszab is megeshetett volna.
-És nem lehet rájuk hatni valahogy? Végülis ők jönnek ide segítségért, befogadjátok őket...
-Gréta, mit gondolsz, mivel lehetne (meg)hatni egy olyan anyára, aki...na mesélek mást. Egy anya, akit befogadunk, elvileg másfél évig maradhat nálunk, tehát váltják egymást a lakók. Szinte minden garnitúrában van egy olyan anyuka, akire rá kell parancsolni, hogy napi többször hozza ide le az irodámba a babáját és itt előttem szoptassa meg, hogy ellenőrizhesem: valóban kapott-e a gyerek enni. Szerinted akkor mivel lehetne rájuk hatni?
-Sodrófával...-szúrja közbe a Fizetős Utitársunk, elképedve.
-Hát, nem tudom, Sz., de én tuti, hogy az első eset után figyelmeztetném, a második után pedig kitenném az utcára, mehet vissza oda, ahonnan jött- ráztam a fejem hitetlenül. Ez valami rossz vicc...gondoltam.
-Persze, ez az ember első gondolata. Csakhogy, mint legtöbbször a hasonló esetekben, a gyerek inná meg a levét. Ha kiteszem, vagy ha felhívnám a gyermekvédelmiseket... Mind-mind csak kikényszerített retorzió, amivel végső soron a gyereket büntetem. Ez az otthon olyanoknak hivatott védelmet nyújtani, akik az erőszakos, verekedős férjük, barátjuk elől elmenekültek. És tudod mit csinált az egyik anyuka, nem olyan régen? A gyerekét bezárta a szobába és elment ide nem messze, meglátogatni a börtönben ülő barátját. Az ajtót meg a pótkulccsal nyitottuk fel, mikor a kisgyerek torkaszakadtából sírt.
-Oké, értem, de...vagyis, lehet, hogy csak én nem értem. Ez itt egy otthon. Én is laktam "otthonban": kollégiumban. Ott volt házirend. Aki nem tartotta be, az repült. (lásd én magam - szerk.) Értem, hogy a gyerek látja kárát, viszont így esetleg elveszik a helyet olyan anyuka elől, aki jól viselné magát és tényleg megbecsüli a kapott segítséget.
-Ezt az otthont egy alapítvány működteti, igazából nem tudom, hogy miért és hogyan, mert az embernek az az érzése, mintha csak a lelkiismeretüket akarták volna elnémítani az otthon megnyitásával, vagy adózás szempontjából volt szükségük az otthonra...de igazából nem nagyon érdekli őket, hogy mi folyik itt. - Sz. lánya időközben visszatér, elmondja, mit tapasztalt:
-B. kisfia üvölt...
-És hol van B.?
-Hát a teraszon, a többiekkel ruhát válogat...
Sz. arca felhősödni kezd, úgy nézem, hamarosan dörögni és villámlani is fog. Lassan kezdek besokallni, úgy nagyjából mindentől: a hallottaktól, a látottaktól. Indulásra utaló, koordinálatlan mozdulatokat teszek, Drágám, Kiccsaj, KisVuk ugye nem ért semmit az egész magyar mesedélutánból, csak a gazdátlanságot, nemtörődömség jeleit látják szerteszét. Szó esik még erről-arról, miközben kifelé araszolunk.
Útközben még kilépünk a ház mögötti kertbe. Hatalmas zöld terület fog közre egy homokozót, benne virágmintás cumisüveg ferdén, akár palackposta a tengeren.
-Milyen szép nagy kert!-mondjuk utitárssal egyszerre.
-Igen, tényleg elég nagy, mindenki elférne-teszi hozzá Sz.-, de láttok itt egy anyukát is, hogy a kertbe kihozná a gyerekét, a levegőre? Játszani? Ha most valamelyiknek szegezem a kérdést, hogy mit keres a cumisüveg a homokban, porban, akkor kórusban lekurváznak, hogy mit akarok én, mit szólok be.
-Micsodaaaaaaaaaaaaaaa???????????!!!! Na jó...hát...ne haragudj...de...
-Hát, ez van. Nemrég még segítséget, munkatársat akartam keresni, de azt hiszem, ahelyett inkább egy új munkát fogok...3 diplomám van: diplomás ápolónő-védőnő, szociális munkás...-sorolja, nem tudom, mi volt a harmadik- és keresek havi 86ezer forintot.
Közben kiérünk a ház elé, a terasz alá, ahol találkoztunk. az egyik anyuka lekiabál hozzánk:
-Ezeket le kell vinni a raktárba?-mutat a kiforgatott, kibelezett nagy fekete zsákokra, amikből ruhákat válogathattak a nők.
-Igen, le kell őket vinni!-válaszolja szelíden Sz., majd hozzánk fordul: -Ez a kérdés valójában arról szólt, hogy ÉN viszem-e le a zsákokat, vagy ők...Elnézést, de meg kell néznem, mi van a sírós kisgyerekkel-mondja, és köszönne el sietősen.
-Nagyon örülök, hogy találkoztunk és hogy kicsit segíthettünk. Remélem, tudjátok használni, amiket hoztunk. Nem ígérem, hogy jövünk még, de szeretnénk, ha tudunk. Vannak még fehér porcelán dolgaink: kis és nagytányér, bögrék, ilyesmik...Meg nagyon sok asztali szett, tudod, ilyen tányéralátét hozzávaló terítővel...-Elém siet véleményével:
-Gréta, nagyon köszönöm, de...asztalterítő az való Neked, meg Nekem...de nem nekik.
Ez egy frappáns végszó és hogy rövidre zárjam: kitartást és más szükséges dolgokat kívánva elköszöntünk.
Na...
Ebben a körben szerencsére gyerekholmikat, játékokat vittünk, jó szívvel, mert a gyerek az nem tehet róla. Nem tudom, hogyan számoltam volna el a lelkiismeretemmel, de valószínűleg sajnáltam volna odaadni a női nadrágokat, felsőrészeket, kis parfümmel bélelt nesszeszereket, meg azt a négy-öt maroknyi bizsut ezeknek a nőknek, akik arra sem hajlandóak, hogy a gyerekükről gondoskodjanak. Akik a segítő kezet arra használják, hogy a seggüket töröljék ki vele, nem pedig hogy köszönetképpen kezet rázzanak vele.
Aztán eszembe jutott persze az is, hogy talán nekik van szükségük a leginkább segítségre: mentálisan is és ki vagyok én, hogy ítélkezzem.