Nem tizenkettő.

Elsején az történt, hogy...nem, igazából nem most elsején, hanem 7 hónappal ezelőtt elsején.
Akkor kaptam először levelet Kedvesemtől.

Egész nap
tettem a dolgom, bevásároltunk, két helyen is, aztán este már tök fáradt voltam, így szokásosan elkezdtem sírni. Először anya jutott eszembe.
Meg persze a tesóm.
Pénteken elmeséltem kérésére, hogy nagyjából hogy néz ki egy napom, mit csinálok és erre azt írta: "nahát, igazi családanya lettél; főzés, mosás, takarítás...!"
És erre én azt gondoltam: baszki, otthon is ezt csináltam, csak nem gyerek mellett, hanem anya mellett, meg munka mellett...
De írásban csak annyit hümmögtem vissza, hogy hát igen...
és ha färadt vagyok és a vilégon semmi energiám gondolkodni, akkor nem bonyolítom túl a tényeket és sokkal
világosabban látom a Mindenséget.
Látom például a bajokat, itt is, és tépelődés van, hogy szóvá tegyem-e?
És este már az volt, hogy kisfaszom az egészbe, hogy mindent én csinálok, már a lányát sem fürdeti, legalább két este, hétvégenként, amikor este itthon van és nem dolgozik...Vagy legalább akkor velem foglalkozna kicsit (többet).
De ő valószínűleg úgy gondolkodik, hogy végre van két szabad estém otthon...kicsit tévézek, kicsit semmit teszek...
Érthető.
Onnan nézve is, innen nézve is.
És még sok ilyen van.

És ma, szombat este, mikor már az első adagot kibőgtem magamból és útban volt a második, a gyerekszobában, akkor bejött,feltűnt, hogy felhangosította a tévét és odalépett, táncolósra emelte a kezét és az enyémre várt, hogy beletegyem a tenyerébe az enyémet...és akkor táncoltunk. És azt súgta: ma még nem is mondtam, hogy mennyire végtelenül nagyon szeretlek Édesem.
Szóval, táncoltunk.
Meg ettől persze rögtön nekiálltam másodszor is sírni.
Utána előkerült egy üveg vörösbor, meg a finom pillanatokra tartogatott Le Gruyère surchant sajt és egy gyertya fénye is.

A sajtról majd később részletesen.

2-án, ma pedig Baselben voltunk, állatkertben . Bármit hazahozhattunk volna...de mi két adag migrénnel értünk földet. Nekem s neki.