Megjártuk.

Péntek este még szerettem volna írni egy bejegyzést, amiben csak annyi állt volna, hogy "Most indulunk."
De tényleg indulnunk kellett már, így lemaradtam a saját postomról.

Egészen Liezenig tök jó volt minden, amikor egy negyedik utas jött a fedélzetre: fogfájás. Ráadásul Drágámnak, aki vezetett.
Tetézte kínjait, hogy rám hallgatott és nem a busszal, hanem tényleg a terepjáró-szerűvel mentünk, pedig addig addig alkudoztunk, míg azt mondtam: dobjunk fel egy érmét. Feldobtuk négyszer, mind a négyszer a busz nyert, mondtam, hogy rendben van, a busszal megyünk, elfogadom az eredményt.
Erre mégis az X-Trailbe pakolt.

Szóval, Liezennél kellett volna aludnia, meg fájt az egész fejberendezése és megint egy darab szarnak éreztem magam, egy hülye mihaszna tyúknak, aki kierőszakolta, hogy ezzel a kocsival jöjjünk, most pedig a Drágám teljesen kaputt, fáradt, fáj és nem tudok mit tenni, csak ülök mellette, mint egy darab szerencsétlenség.

Sajnos, ilyenkor vagyok a legkevésbé konstruktív.
Egyszer mondtam neki, hogy vezetek tovább én.
De csak annyit mondott, cseréljünk helyet, -értsd: álló autóban- hogy az anyósülésen kényelmesebben tudjon picit pihenni.
És persze szentségelt. Nem, nem rám, csak úgy.

Mikor kicsit jobban lett és tovább indultunk, mondtam neki, hogy sajnálom...és hálistennek azt válaszolta, hogy "Edesem, végülis én döntöttem így, nem te..."
Végre valamiben egy véleményen voltunk...
Szóval, nem rám haragudott.

Szombaton kb. reggelire értünk zalába és mivel tényleg meg volt terítve a kis kerti pavilonban, hát gyorsan be is nyomtunk sok fincsi friss kiflit sonkával & Co.
Drágám lefeküdt aludni, én meg már nem bírtam. Minden bajom volt, fáradt voltam, de valahogy túlpörögtem és nem voltam álmos.

Inkább beszélgettem a nagyival, aki szerencsére főzés közben volt...félkészen illatozott az (est)ebéd. És nagyon jó, értelmes dolgokat mondott, totál támogat engem, hogy is mondjam...felnyitotta a szememet. Hogy mit hogyan...
Mert ő is nagyjából ugyanezt az utat járta végig.
És csomó tanácsot kaptam, meg bíztatást.
Kvázi megfenyegetett, hogy ha nem állok a sarkamra minden tekintetben és elsősorban nem a saját érdekeimet nézem, seggbebillent. :-)

Ez a nap nagyon hamar eltelt, kiccsaj estére belázasodott. Én (n)agyon aggódtam magam, a füle is fájt. Nem azért, mert komoly volt a baj, hanem mert...basszus, mert szeretem azt a gyereket és azt gondolom, ha egy gyerek beteg, akkor...még nekem is szükségem van arra a babusgatásra...csak épp nincs kitől megkapjam...És igen, ott ültem az ágyán, meg mellé feküdtem, nem hagytam magára, beszélgettünk, hozzámbújt.
Míg nagyi meg Drágám az interneten lógott, mert nagyi is a társkeresőn vadászik és megmutogatta az aktuális jelentkezőket...
Jó, később elugrottak gyerekgyógyszerért az ügyeletes patikába.
Amit én adtam be.

A Nurofen című gyerekeknek szóló sziruphoz valamelyik igen okos termékfejlesztő egy injekcióstűhöz hasonló cuccot agyalt ki. Olyan, mint egy fecskendő, persze tű nélkül, és a kis műanyagcső helyett a végén egy nagy lyuk van. Fel kell szívni a gyógyszert az üvegből és a gyereknek oda lehet adni, hogy tolja befelé a lét. Narancs ízű.
Természetesen, mikor elővettem a dobozból, Drágám rögtön azt mondta a kiccsajnak, hogy szurit fog kapni. Na, erre nagy ijedtség, sírásra görbülő száj...Drágám vihog. Én meg neki tudnék menni...de csak enerváltan ülök...
Mikor végzett a táncos-komikus kis műsorával, végre elmagyarázhattam kiccsajnak, hogy igazából hogyan működik a szerkezet.

Lefeküdtem aludni, kiccsaj átment a nagyi ágyába aludn, nálam a villanyt égve hagyták, behallatszott a hangos beszédük a számítógép elől...és még mindig nem tudtam aludni - ezúttal a pipától.
Drágám nemsokára bejött, lefeküdt, végre leoltotta a lámpát - és bekapcsolta a tévét.

Néztük - mi mást tehettem volna...?- aztán nagyon gyengéd és finom volt hozzám, egy bizonyos "lélektani határig".
Szóval...takaró alá nem.
Csak amikor már nyolcvanszor elfordultam, hogy alszom, aztán folyton visszahúzott, aztán kértem, hogy kapcsolja le a tévét, aztán magam vettem kézbe a dolgaimat...és akkor a kezemet elvette és ő simogatott tovább, de...
Akkor eszembe jutott, hogy miért nem teszi ezt magától? Miért kell az, hogy én kezdjem el magamon csiholni a gyönyört és csak utána "csatlakozik"?
És eszembe jutottak azok a sorok, amik szíven szúrtak, és meg is forgatták bennem a kést...amiket a kint töltött hetek alatt hazaírt, a nagyinak. (Délután ugyanis a nagyi gépét kellett tisztogatnom a több tonna e-mailtől, meg új társkereső hirdetést írnom neki, szóval, nagyi abszolút beenged a számítógépébe...)
Kurvára fájt.
Igaz, azok fájtak, amiket hetekkel ezelőtt írt. A legutolsó leveleiben azt írta, hogy jó velem, meg boldog. Meg hogy nem akarja újra felvenni a kapcsolatot az anyjával, mert nem szeretné, hogy én kényelmetlenül, kellemetlenül érezzem magam az anyja modora miatt, amit ő spec utál, de hát mégis az anyja...,de most a hármunk boldogsága jelenti számára a legfontosabbat...

Szóval, ott feküdtem a karjaiban, épp simogatott itt-ott és az tolult az agyamba, hogy azt olvastam: testileg nem vonzódik hozzám, de nagyon szeret, mint társat, mint embert, stb...és hogy milyen nehéz neki és nem tud mit kezdeni ezzel a szituval.
És persze nem csak a leírtak...hanem hogy pl. vannak bizonyos dolgok, amiket nem kapok meg tőle.
Csak fáradt?
Vagy ilyen periódusát éli?
Most mondd meg, így hogyan adjam át magam az élvezeteknek...?
Egyfolytában arra kellett gondolnom, hogy egy szánalmas dagadt picsa vagyok, akit most szánalomból megdug.
És eltoltam a kezét.
Megkérdezte, mi a baj.
Na...hát ezt pont nem mondhattam el.
Hogy az a baj, baszki, amiket leírtál, meg gondoltál...
Csak annyit mondtam, hogy egyszerűen azt az érzést táplálja bennem, hogy mindig csak én akarok szexelni és csak az én kedvemért tesszük, ő is, amit tesz.
Kis szóváltás után (végre abbahagyhatnád a gondolkodást, meg ezeket a hülye dumákat...) befordult a falnak és aludt.
Én is.

Másnap felkeltem, nagyival megint kis traccsparti, reggeli után pedig irány Pest. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen hangulattal ébred, meg mi lesz...De kedves volt és kb. olyan "megesik az ilyen nézeteltérés" hangulattal el is hessentettük az esti jelenetet.

Én vezettem, egészen kb. Siófokig. Sajnos, nem sok örömöm telt benne, mert bár az autópályán 140-150-es utazósebességgel szép volt hussanni, de amikor "közlekedni" kellett már a Balcsiparton, ott elég sokszor belémkötött (jó, nem belémkötött, hanem beleszólt, korrigált) és egyszerűen megint azt az érzést "adta", hogy szarul csinálom, és engedjem már át vezetni, mert estére sem érünk oda, ezen kívül kínzom a kocsiját. Nem mondta, de amit mondott, azt ilyen hangsúllyal mondta.
Buszmegálló, ajtó ki, helycsere.
Hazaértünk hozzám, nagy öröm, picsa meleg.
(Ha még emlékszel: tavaly szereltük fel a légkondit..)
Ebéd, Drágám aludt egyet, én fotókat mutogattam.
Aztán bementünk a belvárosba.
Lánchídon sétáltunk, Budavári Sikló, fényképezgetés, koncerthallgatás, evés-ivás, ilyenek.
Talán a kedvenc esti-pesti hangulat hozta elő belőle, de őszinteségi rohama volt és nagyon sokat, nyugodtan, kedvesen, értelmesen beszélt magáról, rólam, kettőnkről...
Aztán otthon tök szépet szerelmeztünk.

Másnap, ez már...milyen nap...?
Ja, hétfő.
Hétfőn felkerekedtünk. OTP, munkahelyem, találkozás egy napernyő alatt a sétálóutcában, aztán még jutott idő arra is, hogy képzeld.
Felhívtam az e-mailben megadott számot és a faszi már a nevemről megismert, mondta, hogy menjünk.

Tényleg elmentünk Zuglóba, ahol a Posta valami nagy központja van és beengedtek, ott pakolták a postás autókat, stb. Megtaláltuk a pasit, bevittek az egyenruha raktárba, ott lógott egy csomó postás ruha a hosszú regálokon...És nagyon kedvesek és segítőkészek voltak, a pasi és a raktáros Szőke Csaj. Végül egy sapkát kértünk, baseball sapka féle, és egy téliesített kabátot, amiből ki lehet venni a bélést.
És azt mondta a pasi, hogy mivel rettentő bonyolult lenne a bürokrácia, ezért ingyen elvihetjük a szajrét.

És én tök büszke voltam magamra, hogy el tudtam intézni, Drágám meg ragyogott, mint egy kisfiú karácsonykor, ajándékosztás idején.
Hazamentünk, anyuékkal villámvita kerekedett, már faszom se tudja, miért.
Mindenért.
Semmi nem volt jó.
Hogy nem eszünk, hogy nem maradunk, hogy nem vittük őket kocsikázni, hogy megnézhessék az autót,  hogy minek kellett Drágámnak a postás egyenruha, stb...

Ötkor visszaindultunk zalába, útközben beszélgettünk és most nem azért, de tök szépeket mondott rólam. Hogy emberileg mennyire más vagyok, mint tesóm meg anyu és mennyire szereti azt, amilyen én vagyok, stb, hasonlókat.. Pedig a legtöbb dolgot, amit anyuék beszéltek, azt ugye ő nem is értette...Csak amit lefordítottam.
Kanizsán vásároltunk a tescoban, aztán végre újra ágyközelben...beájultam.
Kedden reggel elmentünk a csirkéshez vásárolni, (kis adalék: itt kb 35 fr-ba kerül egy kilo csirkemellfilé, ami kb. 5000,-Ft. Zalában 8ezer valamennyit fizettem 7kg csirkehúsért)  reggeli, összepakoltunk és indultunk vissza Svájcba.
Drágámtól hipp-hopp elköszönt a kiccsaj, de amikor nekem adott puszit, láttam, hogy már fénylk a szeme...mire lehajoltam hozzá, már a derekamat szorosan ölelte és bőgött, mint a záporeső.
Aztán persze én is.
Nem akart elengedni és ott sírtunk a küszöbön mindketten.

Visszafelé tök jó volt az út, egészen késő estig, amikor már Svájcban voltunk, és régebbi pasidolgaimról kérdezett, én hülye meg válaszoltam neki és nem tudom.
Leszűrt az elkövetett hibáimból egy olyat, hogy igen, akkor ilyen vagyok.
Kiábrándító...néha.
És egész úton, két óra a határtól, nem szóltunk többet.
Pedig a legutolsó pihenőnél is, kb. három órával azelőtt, annyira klassz volt minden.

Itthon...
Sürgősségi ellátás a "lakásnak", el lehet képzelni, mit múveltek a macskák péntek óta...Kipakoltuk a legfontosabbakat és gyorsan aludni mentünk.
Mikor betakarózott, odahajolt megcsókolni, hogy jóéjszakátszivem.

Most negyed 11 van, már egy órája írom ezt a bejegyzést. És kíváncsi vagyok, mi lesz, ha felkel. Meg egyátalán, milyen lesz ez az 5 hét kettesben, egyedül, gyerek nélkül, stb.
Most kéne valamit főznöm, de olyan hulla fáradt vagyok.

Ma este pedig már megy dolgozni.


PS: ami kimaradt: az X-Trailnek van napfénytetője és az éjszakai úton folyton a csodálatosan tiszta, csillagokkal pettyezett eget bámultam rajta keresztül, és meseországban éreztem magam.
Van CHF, EUR és forint pénztárcánk. És a forintosat mindig én kezelem.