A nyilak jó irányba mutatnak.

Bár...de. igen.
Egyre kevesebb az sms, egyre kevesebb az e-mail, a csetről leszokott és a délutáni, munka előtti szundikálásnál tegnap is, ma is maga mellé kért, hozzámbújt. És megint úgy ölel, simogat napközben, mint rég.
Ami kicsit rossz, hogy néha tényleg unatkozom, mert amivel fel tudnám találni magam, azt nem lehet.
Nem fogok nekiállni a nappali közepén tornázni, mikor mindketten itt vannak és a szomszédok is belátnak esetleg. Nem tudok írni, mert ahhoz nyugi kellene, meg a gép, amit ugye általában ő ural, napközben. Nagyjából.
Nem olvashatok, mert akkor kirekesztem őket, ha feltett lábbal tévét nézek, akkor lusta benyomást keltek.
Ha folyton takarítást csinálok/mímelek, akkor az agyára megyek előbb-utóbb.

Kicsit szar érzés volt, mikor ma kávéztunk a munkába indulás előtt, mint mindig, és azt mondta: mesélj valamit...! mindig azt mondod, hogy nem beszélgetek veled... (kedvesen mondta) és nem jutott semmi az eszembe. Nagy nehezen kinyögtem, hogy izé...majd ha megyünk haza -mindjárt- akkor szeretnék vinni egy pár apróságot ajándékba.
Meg hogy kérek pénzt szoláriumra.

Basszus. Tényleg ilyen egysejtű vagyok?

Épp az imént... nem, kezdem a tegnappal.
Kiccsajra megint rájött, hogy nem akar fürödni. Rutinosan neki akart állni alkut kötni, de rácsuktam a szobája ajtaját és kész. Nem fürdött. Fél órán át kitartóan szólongatott az emeleteságy tetejéről, mert én balga: a macskát is becsuktam a szobába, ami különböző veszélyforrásokat hordoz magában. (odaszarik, odahugyoz, odahány, lekaparja az ajtót...)
Persze...hogyne.
Majd még én fogok odaugrálni.
Mintegy hétszázkettő pusztába kiáltott hívószóval később kisasszony leereszkedett a falétrán, kiengedte a macsekot, visszamászott.

Ma megint jött az Áll az alku.
- Még a játszótéren akarok maradni.
- Tévét akarok nézni.
- Csak akkor eszek, ha közben tévézhetek.
- Kérek még vajaskenyeret.
- Számítógépezni akarok.
- Kérek még vajas kenyeret.
- Spongya Bobot akarok nézni.
- Játszótérre akarok menni.
- Nem csinálok leckét, csak ha kapok még vajaskenyeret.
- Nem ülök az asztalhoz leckét írni.
- Csak akkor rámolom össze a játékokat, ha nézhetek tévét.

és végül a favorit:

Nem megyek fürödni.

Na.
Elkezdtem szépen magyarázni, hogy amit öt perc múlva itt a földön találok a játékok meg a kacatjai közül, azt kidobom. A haja egy merő ragacs, mivel ma úszás után okosan összezselézte. Amúgy mivel elszarta az időt, már késő van, ilyen dzsuva hajjal fog menni holnap iskolába. Egyébként mivel késő van, nincs se vajas kenyér, se tévé, se hintaló, sesemmi.
Abgang van.
Jó, végül kapott egy kenyeret.
Aztán nem fürödni ment, hanem fel a falétrán.

Megint üvöltözés következett - volna.
Rutinosan és higgadtan közöltem vele, hogy vagy lejön magától, vagy felmegyek érte.
Felmentem.

Aztán volt fürdés egyedül, hajmosás egyedül, kis bőgés.
Most fél kilenc van. Apa szerint nyolckor kéne ágyban lennie.
Végülis... fél óra differezn.
De kész a lecke, kész a fürdés, kész a hajmosás-szárítás és...igen. kész vagyok én is.
Mert azért egy-kétszer csak erőteljesebben rá kellett szóljak, és ilyenkor én érzem magam szarul... és amikor megkérdezem, hogy miért van erre szüksége majdnem minden este, erre a cirkuszra, vitára meg hogy szar a kedvünk...nem válaszol semmit.

Lényeg: ma végre volt kedvem kimoccanni a lakásból, egy órát sétáltam-tunk, és eljutottam végre szoliba.
A folytatásban mindjárt jön megint egy kis helyismereti poszt.