Vajon megbocsássam-e az Úristennek?

Hogy egy csomó mindent félreért?

De előbb jöjjenek a jó dolgok.
Pl. vasárnap ide megyünk kirándulni: http://www.connyland.ch



Nyáron meg ide: http://www.zermatt.ch meg a déli, olasz részre.

És lementem alfába a statgép jelszavamért, megtaláltam, így láttam, hogy megint valaki szépet írt rólam itt.
P laptopján pedig a naplóm színei annyira nagyon szépek, hogy nem csak attól a leírhatatlan "megtaláltam a hangot, az utat hazafelé" érzéstől szöktek könnyek a szemembe, mikor először, reszkető szívvel és dadogó ujjakkal behívtam az oldalt... meg nem csak a chili szósztól, hanem a régebben egyszerűen libafos zöldnek titulált 3D3D00 életteli, nemes, diszkrét ragyogásától is, ahogyan azt a Sony VAIO produkálja.
(Minden nap legalább egyszer meghallgatja a Magyarországért!-dalt. Szerdán este, mikor mindennel készen voltunk: összecsavaroztuk az IKEÁban vett bútorokat, helyére tologattuk, amit kellett és a z összes házimozi-hangfal is újra üzemelt, természetesen ez volt az első dal, amit meg kellett hallgatni. Ültünk a kanapén, a cd-n és a szivemben magyarország, a balkonon túl svájc. Naná, hogy nekiálltam bőgni. Eddig nem kellett, de most kibukott belőlem. először csak könnyek. A többedik újralejátszásnál viszont már egyre inkább ölelt magához én meg már hangosan zokogtam. Főleg ott, hogy "Magyarország! Idegen földön, ha járok, Magyarország, velem az út is megfordul haza, hozzád!")

Ma spontán nem ettünk semmit. Így alakult és kész. Addig halogattuk, míg egyszer csak már késő volt. Még csak 9 napja vagyok itt, de a napok egyre spontánabbak lesznek. Egyszerűen csak elkezdődnek és elmúlnak. Pillanatok maradnak meg csak. Három-négy óra meg úgy el tud tűnni, mintha ma nem is lett volna olyan, hogy mondjuk 13:04. Érted?
Mert először 10:22 volt, utána meg valahogy...már 15:07 következett.
De valamikor azért csináltam magamnak az új internet szolgáltatónknál svájci e-mail címet. Hogy minek, azt nem tudom, mert több e-mail címem van, mint ahány vibrátorom pár cipőm... Néha én is engedhetek az "azért mert csak hogy legyen!" című kísértésnek.

Tegnapi dilemmáim kicsit átformálódtak, de azért rokonértelműek. A kérdés még mindig az "Elmondjam-e...?" ördögi körből kerül ki. Lényeg: beáruljam-e a kiscsajt az apjánál, amiért velem teljesen máshogy viselkedik, más hangot üt meg...? Fenyegetőzzek-e azzal, hogy majd megmondalak apádnak...? Vagy ezzel csak a saját gyengeségemnek állítanék oltárt és nyíltan bevallanám, hogy nincs saját hatalmam és befolyásom a gyerekre? Méginkább semmibe fog venni, valamint Drágám is csak annyit fog kiérteni belőle, hogy istentudja, mit történik otthon, kettesben, mialatt ő dolgozik és egy perc nyugta nem lesz, mert folyton ezen fog járni az agya, valamint az lesz a véleménye rólam, hogy tökbéna vagyok, aki nem tudja érvényesíteni az akaratát egy nyolcévesen...

Ez klassz.