Akkor is, ha Te már nem akarod.

Vagy csak már nem tudod, hogy akarod-e még.
Mindig hittem az emberben és a nyelvében. Hogy ha kimondom, akkor megértik. Meg abban, hogy John Lennon bár meghalt, de az Imagine örökké él és mindenkit megérint.
Megváltoztat.
Mert egy töküres házban egy fehér zongora...az egy olyan fegyvertény, amitől mindenkiben kitör a világbéke.

Hittem abban, hogy ez van az én szemembe és számra meg a szívembe írva és aki meglát, belémlát, az elfelejt majd hisztizni, elfelejt kicsinyesnek lenni, elfelejti, hogy akaratosnak is lehet lenni, elfelejti, hogy tud rosszat is akarni, elfelejti, hogy...tud akarni.

Elfogadja majd a világot és a másikat olyannak, amilyen...nem akar kapni, hanem adni szeretne, mert aki magából ad, nem kevesebb lesz, hanem több.
Nem saját magát akarja boldoggá tenni, mert...az nem az ő dolga.

Nehéz teher a tudás.
Nehéz teher tudni és ismerni a másikat, főleg, hogy ha a másik olyan, hogy nem mondhatod el neki.
Nem mondhatom el neki, hogy ő most miért érzi éppen azt, amit... és majd együtt kezeljük a dolgokat...és bízzon bennem, boldogulok a problémájával. Őérte. Miértünk. Nem mondhatom el neki, mi bántja, holott ha valaki, akkor én tudom.
Nem mondhatom, hogy
"Anya, Te most azért próbálsz engem életképtelennek beállítani, mert ezzel kétségbeesetten próbálod igazolni magadnak, hogy még szükségem van rád. És azt is tudom, hogy pánikolsz, hogy bekövetkezik az, amitől titokban mindig is tartottál: elveszíted végképp, fizikailag is az irányítást felettem és kettesben maradsz apával. És szembesülsz azzal, hogy most a legkisebb királykisasszony is útnak indul szerencsét próbálni. Anya, én ezt mind tudom és elnézem Neked, hogy most még inkább belém marsz."

Nem mondhatom, hogy
"Drágám, tudom, milyen nehéz az, amikor az ember vergődik a saját vágyaitól és a hirtelen jött beteljesüléstől. Tudom milyen félni attól, hogy megkapjuk azt, amire vágytunk.
Elveszítjük a Vágyakozást.
Kapunk valamit...de el is veszítünk valami fontosat.
Helyette megkapjuk a Félelmet, mert sebezhetőek lettünk. A Félelmet, hogy elveszítjük a megtalált Boldogságot.
És annyira tudunk félni, hogy közben elfelejtünk boldognak lenni.
És azt is tudom, hogy milyen lehet neked...hogy egyedül sem jó, de már kivette a magány és a lokalizált depresszió az erődet és most jönne a Szép, a kicsit melós Boldogság, amiért tenni kell, de már nincs erőd és már nem hiszel.
És tudom, milyen megrettenni attól, hogy a Varázsról kiderül, hogy "csak" MAJDNEMJÓ. A Varázs sem tökéletes.
Nem hiába: a kívánságok sem járnak egyedül.
Tökéletes kívánság sem létezik.
Mert a körülmények még ott is közrejátszanak.

És azt is tudom...vagy inkább félem, hogy Te is olyen vagy. Hogy elhatároztad magadban, hogy Te majd jobban tudod és követőd, társad nem akadhat. És addig gyötröd azt, aki megtenne érted, neked bármit, míg az feladja. Elmarod magad mellől...el fogsz marni magad mellől...és a végén majd gondolhatod: ugye megmondtam.
Hogy jobb lesz egyedül."
Jobb lesz egyedül?