Az élet napos oldalán.

Ő itt a Genfi-tó partján egy szálloda. Sajnos választanom kell, hogy itt akarok-e eltölteni 4 napot, vagy pedig meglátogatjuk azt a másikat... móricot, vagy ahogy ők írják: St. Moritz.

Patrickról nem szeretnék írni sokat. Ha magyar lenne és értené, amit itt össze írkálok, akkor is csúnya dolog lenne a háta mögött írni róla, (ma már belátom ezt, visszamenőleg is elnézést a régebbiektől) hát még így, hogy esélye sincs. Csak pár szót.
Amire én azt mondom: ó, de szép álom lenne! - arra ő azt mondja, hogy nem, nem álom, hanem csomagolj és gyere.
Azt gondoltam, nyögvenyelősen talán ki tudok préselni magamból pár egyszerű mondatot neki, feltúrom emlékeimben lapozok majd nyelvtankönyvek erősragozása és olyasmi példamondatok között, mint "Tegnap levest ettünk, nagyon finom volt." vagy hogy "A lány megkérdezte, hány órakor indul a busz." és inkább a kémiára hagyatkozom majd, (bár abból is kettesem volt) lesz, ami lesz.
Magamat leptem meg a legjobban azzal, mennyi minden eszembe jutott, mennyire nem képezett semmiféle gátat, sőt, inkább híd volt az idegennyelv.
Egyszer, mikor egy nyári kalandom szintén német anyanyelvű volt, folyton az volt az érzésem, hogy üvegfalon túlról beszélünk egymáshoz, nem azt mondom ki, amit érzek, hanem "csak" nyelvtani formulákat és amit kimondok, az csak szószerint, tükörfordításban jelenti azt, ami a szivemben ül, nem pedig sejtszinten.
Hát...ez most nem így van.
Teljesen hihetetlen ez az egész.
Hihetetlenül szép.

Nemrég még azt írtam, pusztán észérvek alapján fogok dönteni. Akkor úgy gondoltam, fájt már eleget a szívem és nem akarok többé érezni semmit. Ha a jószándék, a tisztelet, becsület megvan, akkor nem lesz semmi baj és vágjunk bele...Nem kell csillagporos ragyogás és érzelmek tüzijátéka.
De ennél sokkal többet kapok azóta, mióta találkoztam Vele.
Még félve hiszem el, de...egyelőre nincs más választásom: nem tudom nem elhinni.