hát azt nem is meséltem, hogy hétfőn úgy nőileg csaknem taroltam az ajtóval. az új igazgatót, le a lábáról.
utálom, hogy a tömör, átlátszatlan ajtók túloldalán mindig áll valaki.
akitől vagy frászt kapok, vagy ő üt le engem vagy én nyomom arcon őt a lendülettel.
vicces volt, hogy mikor ütköztünk, kerestem a szemkontaktust, hogy elnézést kérjek, de belefáradtam és kételkedni is kezdtem, vajon végződik-e valahol ez a mellkas egy fejben.