Le vagyok maradva, mint Pistike az iskolában.

Szombat. Nahát a szombat az elég vicces, grétás volt, ahogy mondaná szerintem a Csillagszemű. Reggel bevásároltam, aztán úgy döntöttem, nem főzök. Anyuéknak megint volt egy jó beszólásuk, mikor kérdeztem, hogy mit együnk a hétvégén, mit csináljak...:

- Hát...nekem meg apádnak van tegnapról paprikáskrumpli.

És a paprikáskrumpli végén intonálás lefelé, majd pont.

Szóval, hogy én mit, az senkit nem érdekel. Gondolják, valahol úgyis biztos van dugicsokim, azzal elleszek majd valahogy.
Aztán már csak arra emlékszem, hogy jó korán elindultam az Új Színházba, kocsival, mert nekem úgy több idő... (nem röhög!) és tök profin megtalálam a színházat, négy házszámmal odébb parkolóhelyet is, kikapcsoltam a motort és örültem.

Ez az a fajta öröm, mint mikor egy férfi, aki kormánnyal a kezében és tolatóradarral a fejében születik, serienmäßig, ellenben a nagymosás lelkivilágához síkhülye, végre egyszer hófehérre tudja mosni a lepedőket, nem lesz minden zoknikék. (bocs, Zokni) Értjük, ugye?

Tehát. Ültem az elhalt motorzaj visszhangjában és elkezdtem kilakkozni a körmömet. Meg elrohantam pénzt kivenni. Ugyan csak egy kis apró kellett volna, most viszont lett egy ötezresem, de a ruhatáros néni borravalójának megoldásához egy lépéssel sem kerültem közelebb.

Végül lecseréltem az autóvezető kiscipőt a tűsarkúra és máris kocogtattam a pénztár üvegablakán a megnyert jegyekért....

Hirtling István tényleg egy zsiráf, mint ahogy az a Vadorzókban el is hangzik. Egy olyan zsiráf, akitől még akkor is hevesebben fognak verni a női szívek, ha már bottal fog járni mondjuk és egyszerre fog őszülni és kopaszodni. Bár, lehet, hogy ez utóbbi már most is folyamatban van. De H.I. egy igazi férfi. Finom modorú és lenyűgöző. Ellenállhatatlan. Ezen kívül ezt a szerepet pontosan neki (meg Michael Caine-nek) találták ki.
Színház után kis borozgatás határán, többesben én grapefruit levét kortyolom, aztán haza.

Vasárnap...hogy is mondjam...először erőszakot alkalmaztam, majd kegyet gyakoroltam. Előbbit anyura. A nevében megígértem egy látogatást a keresztfiáéknál, hogy végre kimoccanjon az önkéntes szobafogságból. Kegyet pedig akkor és azért, mert végre kitettem a lábamat Óbudára hozzájuk. Már vagy öt éve ottlaknak, de mindig diplomatikusan hárítottam.
Ha anyuék mentek, nem mentem, ha ők jöttek, nem voltam otthon. Megvan az oka, de szerintem ezt most hagyjuk. Lényeg, hogy most láttam elérkezettnek az időt a nagybelépőre, és tudom, hogy anya sem kelt volna ki az ágyból, ha én most nem megyek velük. Tökszép kis vasárnap volt, finom vacsival a végén.

* * *

Hétfőn kezdetét vette a dupla angol. Azaz míg sokan a saját tanfolyamukról is lemorzsolódnak...én megbeszéltem az Illetékes Elvtárssal, hogy bejárhassak a saját és a másik, a haladóbb angolórára is. Egyszerűen muszáj kihasználnom. Ennél jobb dolgom sose lesz: tök ingyen itt, a folyosó túlsú végén tanulhatok angolt. Miközben mások súlyos ezreket fizetnek érte. Szóval, ez több indokon túl még valahogy egy ökonómiai Muß is.
Angol után előadtam A Nagy rohanás című vígjátékot. Siettem...végül pont időre odaértem a másik nyeremény színház-előadásra, Szamárfüllel. Bárka, Molnár Ferenc, Liliom.
Azt hiszem, jól jellemzi az egész hangulatát Szamárfül észrevétele:
- A főszereplő csaj arcán alig egy mosoly villant, miközben megtapsoltuk.

De mondhatok másképp is. Ha egy színházban észreveszed, hogy nyom a szék és zsibbad a lábad, akkor ott valami baj van.

* * * 

Kedden épp nem történt semmi, csak hazamentem főzni. Zöldbabfőzeléket. Hát, egyszer ennek is eljön az ideje...

A szerdát már a saját helyére írom. Meg mindazt, amit kifelejtettem.