Sajnáltam ma reggel a szivárványt.

Képzeld el magad a helyébe. Korán reggel felkelsz, megmosakodsz és arra gondolsz: ma teszek valami igazán szépet! Ünnepi díszbe öltöztetem magam és megajándékozom ezeket a nyomott külvárosiakat, akik gépiesen lépdelnek, térdig járva hétköznapjaik monotonitásában. Örömet szerzek és színt csempészek a korai, álmos, sivár munkábaigyekvésbe.

És úgy is teszel. Felveszed a legszebb ruhádat, kinyújtóztatod tagjaidat, majd fogod magad és szépen lassan, ahogy a kislányok ereszkednek hátra, hídba, Te is hátrahajolsz a koszos vasúti felüljáró, az építkezés felett kavargó szürkés porfelhő, az egymást összevissza keresztező sínek, a zötykölődés-szagú pályaudvar és az arctalan arcok felett...elnyújtózol az égen és minden csillogásodat latba véve tündökölsz Szivárványként az égen.

Szád, ha lenne, füligérő mosolyba futna. Szád, ha lenne, most kiáltana: "Emberek, ide nézzetek! Ugye, milyen szép...?"

De rajtam kívül nem láttam senkit, aki felnézett volna az égre. Ha nézett is, észre sem vette. Ha észre is vette...nem érdekelte. Mire leszálltam a buszról és jobban megnézhettem volna, már el is tűnt. Elment máshová, vagy csak lehervadt a teliszáj-mosoly az ajkairól és inkább elment meginni a reggeli kávéját...

Mert már az eget is levegőnek nézzük. Megszoktuk, hogy van. Már nem nézünk fel az égre és nem csodálkozunk rá, milyen gyönyörű és csodás. Nem figyelünk rá és nem vigyázunk rá.
Mert úgy gondoljuk, az ég egyszerűen jár nekünk. A Földhöz tartozik és kész.

Mint a valami dupla légzsák az új autónkhoz.