Soha nem szeretném elfelejteni ezt a reggelt.

Két nehéz éjszaka után, amit nem tervszerű alvással, hanem tépelődéssel töltöttem ébren, következett egy nehéz nap majd egy újabb tépelődős éjszaka, ezúttal álmomban, ami talán még rosszabb.
Nem uraltam a hülye agyamat és nem tudtam elhessegetni a marcangot azzal, hogy most csakazért is egy kaliforniai bíborpillangóra fogok gondolni, ha a fene fenét eszik is...majd mély alfába merültem volna...

Velem együtt készülődött a hajnal, mélyzafír köntösbe bújt, akárcsak én...olyan korán ébredtem. Be kellett jönnöm hamarabb dolgozni. Sokkal hamarabb.
Mert odáig fajult a zsigereimben a szerelem, hogy már semmi mást nem csinálok... Csak megfeledkezem, meg összekeverek ezt-azt...meg kapkodok és nem találom...Szóval, my fault.

Amiért nem szeretném elfelejteni ezt a reggelt az az, hogy megleptem magam azzal, hogy a koránkelés ellenére széppé teszem ezt a napot és sétáltam egyet a még kivilágított Dunaparton...aztán a csendes irodában, amit még nem kaparintott meg az irodagépek zümmögése, Vivaldit hallgatok épp. Fura, mi? Hogy egy számítógépből reszketnek elő a levegőbe a többszázéves dallamok...
Itt ezt máskor nem lehet.
Egyszerűen nem hallani a pianokat.

Mindenkinek ilyen szép reggelt kívánok.