2006. október 24. 17:29 - szőkekék

shortcut

Persze-persze.

Tudom, szívtelen vagyok... De örülök, hogy nincs rátok időm, sajnálom, ez van, "ez egy ilyen busz..." - mondaná az én Kedvesem. Mindig ezt mondja.

Múlt csütörtökön megint eltalált hozzám, mostmár teljesen egyedül és beparkolt az ablakom alá, a hét emelet mélyben. Felnézett és integetett. Ezt nem láttam, mert sötétben még vaksibb vagyok, mint egyébként, de mondta a fülemben a kistelefonba, szóval, én csak az autónak integettem tulajdonképpen, de...elhittem és hát ingetettem neki.

Megint azért jött, hogy elraboljon engem Vácra. Hogy miért és miért épp oda, azon ne törd a fejed, mert még megárthat - én szóltam. Csak azért oda, hogy együtt legyünk.
Mikor odaértünk, mostmár meg is mondtam neki jól a magamét.
Úgy kezdtem, hogy "Szeretlek..." ezután nagyjából csókokkal fogta be a nagy pofám pici csókos számat...Hát, Vác... Vác az egy ilyen busz...Itt mindig ez történik.

Reggel kibújt mellőlem, meg a panzióból, elintézte, amit kellett és visszajött hozzám. Én meg...én meg olyan kis hülye lettem Őtőle... hogy mikor visszajött a szobába, én úgy öleltem, mintha a háborúból tért volna meg, több év távollét után.
Tudod...úgy...hogy egyszerre öleltem, akartam őt...és kapaszkodtam is belé...
Mert az az igazság...hogy mikor már tényleg azt hittem, hogy faszom fog itt ismerkedőst játszani, mindig az ábécétől kezdve, meg a hogyhívnak-hány éves vagyon át folytatva... Akkor Ő csak jött...csak úgy...érted... lazán besétált az életembe.
Pont, ahogy kell.

És észre sem vettem, de mire felkaptam a fejemet, már tudtam róla minden lényegest. És már rég a bőröm alá bújt...

Nade Vác.
Miután végeztünk egymással-miegymással, szegény Drágám nem tudta mit tesz... Azt találta mondani, hogy arra megyünk, amerre én mondom. Így átúsztunk a Dunán, autóstul, kétszer.
És elterveztem mindenfélét, hogy megnézünk Pesten...és sejtettem, hogy ennek csak kb. a harmadára fog idő jutni...
De arra nem számítottam, hogy ebből semmire sem fog idő jutni és arra sem, hogy pofáncsap a fővárosi nemtudommilyen ügyosztály...
Az, aki eltervezi, hogy hová nem tesz ki táblákat...meg tök logikátlanul kanyarogtatja az utakat...hogy még csak véletlenül se tudjál zsigerből vezetni.
És ilyenkor kimondottan jól jön egy olyan Kedves, mint az enyém. 

Én ugyanis lélekben totál összetörten dühöngtem a jobbegyben...hogy az én hülyeségem, tudatlanságom miatt semmi megnéznivalóra nem jutott idő... És Ő meg azt mondja, hogy "nem baj Kicsim, az a lényeg, hogy itt vagy velem..."

És még a nap is olyan szépen sütött a szemébe.
Ha máshol ezt olvasnám, valószínűleg öklendezve tovább klikkelnék, mert ezmilyen nyál már...Nem tudom... olvasni talán nem olyan igazi és eleven, lüktető és elringató, mint átélni...

Szerettem volna meglepni azzal, hogy majd mondom neki, hogy "itt most erre, ott meg balra... igen... és itt most álljunk meg" és ott álltunk volna az Ákos újlemez dedikálásán a sor végén...és örült volna... de egy másik sorban álltunk, autóstul...és ehhez a sorhoz benzin gázolaj is kellett, meg kötél idegek.

Hazafelé pizzéria, ahol az én pizzám felét elhoztuk. Ez később még fontos lesz, jegyezd meg.

Kapuban búcsúzkodás, mindkét kezem tele.
- Segítsek?
- Igen, lécci, az jól jönne....feljössz?
- Nem... csak a kapuig.
- Miért?
- Tartok anyukádtól.....

Ilyen az, amikor a blogolvasó realizálódik a küszöbömön... Tudja. Tudja, hogy van vesztenivalója nálunk, otthon. :-)

Aztán tényleg elbúcsúztunk. Egyébként...már akkor hiányzott, és fájt a búcsú, mikor még csak a pizzát rendeltük, az asztalnál ülve.

komment
süti beállítások módosítása