Egy másik örök szerelmem: Ő, a Tanár Úr
Szeretném, ha Kedves Barátom nem haragudna meg, amiért ezt a Hozzá írt levelemet idemásolom, de tettemnek két oka van:
1. úgy gondolom, ideillik 2. szeretném, ha megmarad(hat)nának ezek a sorok nekem is. Köszönöm, ha megérted T.Z.
"Ezt nem tudom neked megmagyarázni... A legfontosabb ezügyben: tudom, hogy ostobaság és álomvilág. Ezt tartsd észben és csak úgy olvass tovább. :-)
Tudom, hogy a fél gimi szerelmes volt belé, vihogtunk, mint a csitrik, ha ránk nézett, de... DE.
Milannal ők elég jól kijöttek, tudod, két konok ember néha megtisztelte egymást a bizalmával, vagy valami ilyesmi... És így Milan révén egy kicsit több jutott a figyelméből nekem is. Néha beszélgettünk 3-asban is.
Talán belemagyarázás, de valahogy mindig volt a Tanár Úr meg köztem A LEVEGŐBEN valami... Ami abszolút nem jellemző rá és mással kapcsolatban még sosem hallottam: nekem néha mondott olyat, hogy "milyen csinos a szoknyája" meg úgy tudott nézni, hogy széthullottam tőle... Tanórán, miközben zengett a terem a hangjától és mi hipnotizáltan jegyzeteltünk, a padomról mindig felvette és megsétáltatta a könyvemet, (nem tankönyvet, hanem bármit, amit épp akkoriban olvastam és előlhagytam) (pl.Freud, más pszichológia...).
A dolgozatokban mindig volt pár sor "magán" levelezés, vagyis... egy-két sor, szó. Aztán amikor néha (sokszor) eluralkodott rajtam a kétségbeesés, melankólia, útkeresés hidegrázása, akkor... Tudtam, hogy hétfőn az első két órája (legalábbis 4. osztályban) lyukas volt és néha kértem tőle, h beszélgessünk. Egész 4. tanévben talán 5 ilyen alkalom volt. A töri térkép-szertárban ültünk általában, csak ő meg én, köztünk asztal és jópár méter, az ajtó tárva nyitva állt ugye a jóhírünk miatt :-)
Nekem ebbe mindig belesajdult a szívem.
Persze, szerelmes voltam Milanba, nagyon szerettem, de a Tanár Úr más volt... Annyira giccses, de most, hogy ezt írom, meg utána gondolok, e percben is potyog bele a könnyem a billentyűk közé, mert ő nekem annyira...
Egy életen át tudnám követni, szó vagy kérdések nélkül.
Összeszorult a szívem, amikor azt olvastam le a homlokáról, hogy kiábrándult.... tudja: nem itt lenne a helye az ő tudásával és emberségével... Gondolj bele: mennyit tanult, okos, intelligens és a vérében van a becsület, a tisztesség és a jóra való törekvés. Ehhez képest: egy porfészekben egy idióta, ráadásul NŐ puskalövésekkel táncoltatja és ő kapkodja csak a lábát...
No meg az osztályok, ahol tanított: tépi a száját éveken át, de mindig kicsöngetnek, sosem elég az idő, ő még mondaná, de mi már rohanunk kifelé... Tépi a száját és még csak azt se nagyon tudja, hogy mivé lesz az a sok diák... Nincs igazi elismerés, igazi eredmény, nem jár taps, mint a színésznek előadás végén... Jó, persze, néha ilyen érettségi találkozókon látja, hogy ki hová jutott... De azért mégis...
Sajnáltam őt minden pénteken, mert pontosan tudta, hogy mindenki feneke már a hazautazásért viszketett, ő meg filozófiát tartott nekünk, ami amúgy is a szíve csücske volt, a gimiben pedig mostohagyerek a tantárgyak között.
Egyszer, amikor hármasban beszélgettünk, Milan is ott volt és szóba került a vallás, meg a templomba menetel. Milan kijelentette, hogy ő aztán be nem teszi a lábát...
Mi meg szinte egyszerre mondtuk: "Anélkül nem is ízlik a vasárnapi húsleves!"
Milan a húsilevest is utálja... Mi ketten meg ilyet mondunk, amiben két dolog is passzol mindkettőnkre...
Tudom róla, vagyis gondolom, hogy tisztességes ember, imádja a családját, ami tökéletesen érthető és helyénvaló. Tudtommal soha semmit nem tett vagy mondott, ami ezzel ellenkező lenne, tehát semmi, semmi nem történt, ami miatt szégyenkeznie kellene. A legtöbb ami történt, az az, hogy ballagási ajándékát tőlem kapta meg és akkor kapott két puszit az osztály előtt, meg privát is vettem neki ajándékot és a folyosón ezért is kapott két puszit.
Egyébként, ezzel az ajándékkal együtt írtam neki egy kisérőlevelet, rögtön ki akarta bontani, de kértem: várjon, míg elmegyek. Abban nagyon-nagyon árnyaltan, de megírtam neki, hogy mit jelent ő nekem. Nem várt, hanem elolvasta ott, előttem, én pirultam, mint akit belülről fűt a hazaszeretet és leég már a feje...:-)))
Aztán éveknek tűnő pillanatig néztük egymást, nagy nehezen megszólalt, annyit mondott: köszönöm.
Legközelebb az ötéves érettségi találkozón láttam, akkor is köszönésnek két puszi, egyetlen szót sem váltottunk azon kívül, hogy alig ismert rám... néha összeakadt a tekintetünk, számomra megintcsak fájdalmasan...
Mit mondhatnék még?
Nem tudom, mi ez... Férfi-oldalát én nem ismerhetem, lehet, hogy egy dögunalmas befásult családapa, nulla szexuális fantáziavilággal... :-)
Fogalmam sincs.
De én másnak látom.
Ő is abba a "dobozba" tartozik, hogy ha szüksége lenne rá, akkor az utolsó csepp véremet is odaadnám neki, ha az élete függne, vagy ha MOST belépne az ajtón, átölelném és nem ereszteném többé... Követném, azt se kérdezném, hová megyünk, csak hogy melegen öltözzek-e?"