Ma az sms-ek napja volt.
Hát, ezt nem vártam. Bár elbaltázott randink után egyetlen sms-emre sem válaszoltál és nem forszíroztam a dolgot, mégis mindennap Agykontrollal próbáltalak kommunikációra bírni és lám, sikerült. Most itt vagy.
Mihez kezdjek veled?
Egy tűsarkúban töltöttem a koraestét.
Nem volt szabad levennem közben sem.
... Szóval az úgy volt, hogy végre elkészültem és összeraktam magam, aztán nekiálltam megint fényképezkedősködni. Olyan kicseszett jó képeket lőttem, most nem azért mondom, mert az én lábam volt abban a Calzedonia combfixben... Fekete, puha,széles szalag fut körbe a combomon, fehér rózsák vannak ráhímezve... A harisnya maga pedig fekete és olyan vékony, fehér csíkos, mint a maffiózók öltönye az 1920-as évek Chicago-jából... És mikor mindezzel megvoltam és gyönyörködtem a képekben, egy hirtelen, ám határozott elmozdult mozdulattal az összeset sikerült letörölnöm a gépemről! Hát EZÉRT nincs most klasszabb kép.
A percek.
... elébb éveknek tűntek, szinte hallani véltem, miként őszülök... később már szélkergette száraz falevél sietségével repültek el felettünk. Ruhadarabjaimmal együtt lesimogatta rólam zavaromat is. Tdtam, hogy most közelhajol hozzám, a bőrömhöz és vártam, vágytam az érintését... De még csak a rámfújt szelíd levegővel cirógatott, szerte. Két éve már, hogy nem fogott hozzám így senki...
Szégyellem magam, amiért hagyom, hogy... tudom, annyira ostobaság, de mégis ez a meglett, 45 éves férfi, tanult, világlátott, szakmájában elismert, kilóra megvehetne, sőt, annyi nőt vehetne magának, hogy még a nevüket sem bírná megjegyezni... És most itt térdel előttem. Egy noname csajszi előtt... Azt írta (hittem is, nem is), hogy: Nem vagy önző. Elsőre elég ennyi. Csak engedd el magad...
Könnyű azt mondani!