Néhány pillanatnak tűnő kivételesen-szép másfél órát beszélgettem telefonon Egy Új Férfival. Szokásosan áztam a forró fürdőben, egyszál gyertyafényben és hagytam, hogy... Hogy beszéljen hozzám.
Ahhoz hasonlatos érzés volt, mint mikor szerelmetes kedvesed tenyere legelőször hajlik rá a derekad ívére...először fut végig ujja hegye az álladtól köldöködig...puha forró ajka sose látott tájékaidon cirógat, nem is csókol még, épphogy hozzáér a bőrödhöz vagy még azt se: csupán beszívja mindazt az illatot, ami csak egy vággyal teli nőből árad és ami semmi máshoz nem fogható...
Ezt tette a szívemmel.
Ennyi. Még nem tudok róla szinte semmi számottevőt, csak azt, hogy belém lát és meg tudja simogatni a szívem, vagy legalábbis úgy tesz, mintha.
A Társkeresőn kapott arculcsapások lélektani öröksége: megannyi csalódás után az ember már-már paranoiás lesz, gyanakvó és tüskés...szóval akkor hogy bízhat meg az ember bárkiben is ezek után? És miért van az, hogy én nem tudom másfélének kiadni, magam, mint ami vagyok, aminek köszönhetően ENGEM mindenki hamar kiismer, de én másokat sose vagy csak félre...?
Nyitott könyvként lapozgatnak bennem ide-oda...Arról már nem is beszélve, hogy néha kitép valaki egy-egy lapot vagy összemancsolt könyvjelzőt hagynak bennem, amit már soha többé nem tudok eltávolítani.
De Iván más.
Legalábbis eddig. Legalábbis szeretném ezt hinni.