A hajnali autós kaland után, ok-okozati összefüggésben fél 11-kor másztam le az ágyamról. Nem sokkal később már foltokban vizuálisan is észleltem a környezetemet.

Viszajöttek a rendőrök. Kérdezem apámat: ujjlenyomatot nem vettek a kocsiról? És tőled?! és tőlünk?! Hogy kizárhassák az elkövetők ujjlenyomatait?! Nem, nem vettek. Nem hagyom annyiban, erre legyint, hogy túl sokat nézem a Helyszínelőket...

Szülők EL... (Köszönöm, Isten! - aki ha vagy...)

Evés közben telefonáltam, illetve telefonálás közben ettem... Így aztán jól elhúzódott. Utána elkezdtem készülődni a randira.

Szép fokozatosan olyan remegés/reszketés lett úrrá rajtam, hogy nem tudtam, sírjak-e vagy kinevessem magam? Mint egy csitri... Annyira izgultam, hogy mit fog szólni ehhez a helyzethez... Hogy én fogom magam és csak úgy odarendelem... Mert nekem épp ilyenem van és ... áááááááááááááááááááááááááá!

Meg hogy mit fog szólni hozzám? Jó, persze, ruhában már látott, de az nem ugyanaz. Azt éreztem, túldimenzionálja lényemet, sokat vár, túl sokat... Meg van győződve arról, hogy neki én vagyok a tökéletes, a Nő, (úristen, hányszor hallottam már ezt...) a White Lady... És mi van, ha nem? Ha meglát és rájön, hogy mégsem...?

Azt nem élem túl.

Annyira idétlennek érzem magam. Mindjárt itt lesz értem.