Beiratkoztam tanfolyamra.
Az egyik oldalon soksok hóvirág, a másik oldalon magnóliafa virágzik az ablak előtt.

Tavasz van.

Múlt pénteken meghalt Ernst Beyeler. A maga módján ő is látó volt, mint az elsőszülöttek Vámos Apák könyvében, amit most végeztem ki másodszorra. Beyeler egyszerű könyvárus volt, aztán egyszer fejébe vette, hogy vesz egy Kandinszkyt, hitelre, 18ezer frankért. Eladósodva a sárga földig. A képről azt mesélte vasárnap, egy post humus leadott dokumentumfilmben, hogy mikor meglátta, tényleg elakadt a lélegzete, elsötétült a világ körötte. Csak az lüktetett ereiben, hogy neki ez a festmény kell.
Valamivel (nem tudom, mennyivel) később ez a kép 200 milliót ért.
De nem minden képét vette ennyiért: volt, melyeket fillérekért, még fel nem fedezett művészektől. Később ezek is milliókat értek.
Picassoval tegeződött, egyszer meghívta őt a mester a műtermébe és Beyeler választhatott magának 26 picassot, csomagolva-elvitelre.
Később életre hívta a világ legjelentősebb művészeti kiállítását, az Art Basel-t. (Ha van figyelmes olvasóm:, emlékszik a legutóbbin ott lehettem és az egyik kanyarban szembe jött Karl Lagerfeld.) Amore személyesen is ismerte innen Beyelert: A. évekig dolgozott a Basel Messé-nél, ami mondjuk olyan, mint a Hungexpo. Hatalmas kiállítócsarnokok, minden építhető, szervezhető, mozgatható, sűrűn követik egymást a különböző szemlék, vásárok, kiállítások. Itt került megrendezésre a művészeti vásár.
Aztán Beyeler megépíttette A Múzeumot, Basel kertvárosi, tradicionális negyedében. Egy tökéletes kompozíció kertből, ligetből, tóból, üvegportálokból, rengeteg fényből, türelmes falakból, meglepő szegletekből és műtárgyakból.
Itt láttuk a Velence kiállítást tavaly.

Az Apák könyvét nagyon nem kellett volna visszaolvasni. Az első generációk története még magával ragadó és csak szimplán megrendítő. De a hetvenes évek...már húsba vág. Már nem bírtam olvasni, mert a szavait behunyt szemmel, könnyáztatta arccal én akartam kiabálni.
Nekem is el kéne kérdeznem azokat a könyvbéli el nem kérdezett kérdéseket.
Épp pár napja egyeztünk meg kedves ismerősömmel, hogy Vámos utolsó könyve(i) egy kapuzárási pánikos vénember ismételgetett emlékezései. Tudod, mint mikor a nagyapa folyton a háborúról mesél.
Épp egyszerre olvastuk azonos könyvét (Tiszta tűz). És szóról szóra ugyanazt gondoljuk róla. És egy Apák könyve után méltatlan ilyen könyveket írnia, mint az Utazások Erotikában, vagy a Tiszta tűz.
Szóval már amúgy is napok óta a sírás pengeélén táncoltam, aztán Amore-val kipróbáltuk a vendégkanapét, csak úgy, kinyitottuk és ráfeküdtünk, megsaccolni akarván, hogy milyen lesz rajta a fekvés, ha vendég érkezik. Analitikus kanapé(já)nak bizonyult: elég volt két mondat az alkonyati derengésbe és máris sírtam...aztán beszélgettünk, mint ritkán. És szerinte ez miattam van, vagyis nincs: keveset beszélek, nem nyílok meg.

Este aztán felhívtam Kedvenc Barátnőmet, hogy eljön-e hozzánk a tesómmal együtt. Bonyolult út vezetett a kérdésig, de igen.