Tényleg megnéztem végre a The Devil wears Prada dvdt, amit már legalább egy éve megvettem.
És tényleg senkit nem izgat a szemöldököm, az se, hogy van-e. És a kettő összepasszolt. Van az úgy, hogy este már nincs kedvem lemosni a sminket, másnap úgy nézek ki, mint a nyóckerben a lepergő vakolat egy körfolyosós házban. És van az úgy, hogy mindezek ellenére nekem mennem kell, mondjuk postára. És ilyenkor -nem, nem mosom le...még mindig nem- előveszem a tegnapi smink-rajzeszközöket és próbálok valamit restaurálni az arcberendezésemen.
És egy ilyen alkalommal jutott eszembe, hogy ugyan, kit akarok ámítani? A kutyát se érdekli, hogy van-e rajtam szemöldök vagy nincs.
Ennek vagy van, vagy nincs mélyebb értelme.
Számomra van. Számodra nem biztos.
Mint ahogy el lehet intézni egy legyintéssel azt, hogy odahaza évekig, minden nap a kapu előtt, hosszú percekig kotorásztam a kulcsom után. Szóval a legyintés anyu meg Amore azt mondaná, hogy tegyél már rendet a táskádban bassza meg!
Én viszont azt gondoltam, néha sírásig gondolkodtam magam, hogy azért kell kotorásznom, mert senki nem vár haza. Nem nyit senki ajtót, sem belülről, sem kívülről, tehát ha legalább nem egyedül andalognék hazafelé...de igen.
De már nem.
Sakkal úgy állunk, hogy a (10-ből) kettes szinten 26 játszmából 7-et nyertem és 3 döntetlen, 3-as szinten 4 játszmából 2-t nyertem.
A 10-es szint meglepő és mulatságos: elvileg én vagyok az, aki nem tud sakkozni, mégis a gép gondolkodik ötször annyit a legprofibb szinten.
Viszont én vagyok az, akinek van lehetősége egy-egy lépést visszacsinálni, hehe.
A Kiccsaj szülinapja kudarcba fulladt. Történt ugyanis, hogy október végén egy pénteken büntetésből 1 óra hosszat tanulószobán kellett maradnia, mivel annyiszor elfelejtett megcsinálni vagy magával vinni cuccokat, hogy összejött 5 alkalom és akkor ez a büntetés. Na, erre az apja mondta neki, hogy oké, akkor mi meg elfelejtjük a szülinapját... Persze ennek ellenére titokban elmentünk ajándékot venni.
Na, jön a nagy nap: a rendelt torta jeges volt, valami oknál fogva le volt fagyasztva és mire elhoztuk, nem olvadt fel még teljesen. És nem is úgy nézett ki...És persze Amore nem vett hozzá gyertyát, mert én nem mondtam. Na, megettük a tortát, lerámoltam az asztalt és bár párszor elhangzott a Kiccsajtól a kérdés, hogy hol az ajándék és mi mondtuk, hogy nincs, azért én elmentem az ajándékért a másik szobába.
Mire visszaértem vele, addigra már bőgőtt, mint a záporeső, hogy neki most nincsen ajándék és csak zokogott, zokogott, akkor már pont leszarta a kezemben tartott két közepesen nagy színes csomagot. Valahogy aztán mégis, nagy nehezen megnyugodott, kibontotta, még aznap este kimostam és fel is húztam neki: Hello Kitty-s ágyneműt meg takarót kapott.
Ilyenkor van mindig Baselben a nagy vásár, már tradíció, hogy megyünk és felülünk az óriáskerékre, lábunk előtt-alatt a kivilágított Rajna és a város... Amore óriáskerékre soha, nem bírja a magasságot, de hiába próbálkoztam szemmel veréssel, átkokkal, stb. nem és nem ült fel a lányával egyetlen hintára sem. Én ettől már hányok, ez megy minden hétvégén meg egyátalán: hogy abszolúte nem foglalkozik a gyerekével. Minden énrám marad.
Szóval a szombat ezért is volt szar, meg még másért is, már egész este nem szóltunk egymáshoz, aztán egyedül mentem aludni.
Tegnap meg itt a faluban volt kirakodóvásár, Kiccsaj természetesen menni akart.
Mondtam, hogy jó, de csak 5 frankot vihet magával és hogy 4 órára itthon legyen.
Természetesen fél ötre ért haza, 10 frankot elcseszett, állítólag ehető dolgokra és mikor én arra jártam, sehol nem találtam őt meg a barátnőjét.
Kérdeztem tőle már itthon, hogy hol volt, erre hazudott, hogy csak a vásárba. Aztán keresztkérdésekkel összezavartam és elszólta magát, hogy még egy kicsit odébb is volt...
Megint elöntötte a szar az agyamat, megint üvöltöztünk, megint sírt, összepakolt pár holmiját, hogy akkor ő most világgá megy a barátnőjéhez (két utcányira).
Ja, előbb azt mondta, hogy én pakoljak és tűnjek el...meg hogy fél tőlem, ha üvöltözök.
Megkérdeztem tőle, hogy akkor miért nem fél, amikor nem jön időben haza meg hazudik? Amikor tudja, hogy ez lesz a vége?
Aztán persze mindig az a vége, hogy csend és hullaszag, én meg az ablaknál kifelé sírok.