A legjobb. Nem is tudom mire véljem, inkább no komment.
Túl korán is van még agyalgáshoz:
Persze nem vagyok szoftverprofesszor, nem tudom, hogyan működik EZ a kiválasztó és ajánló algoritmus, de azért odabasz.

Közben egy kis "hírek röviden": tegnap este felhívott a lakás tulajdonosa és hosszas nyökögés meg húzódozás után végülis megegyeztünk, hogy kibérelhetjük a lakását, nekünk adja, s nem másnak. Január végén pakolunk.

Asszem ezt még nem mutattam, csak meséltem, hogy Amore már rég meg akart lepni vele, de mindig nemet mondtam, aztán mikor végre leárazták 50%-kal, akkor megrendeltem, egy szintén leárazott fülbevalóval együtt. (arról már nincs kép, mert kifutó cikk volt, már nem is lehet kapni), szóval ezt kaptam:
A Swarovski gyárlátogatásnál pedig ezt:

Isten bizony mondtam ötvenszer, hogy ne vegyen semmit, hiszen nemrég kaptam ugye a fenti szívet. Végülis ezt én választottam, sokkal olcsóbb, mint amit ő szeretett volna venni nekem. (amit meg mondjuk igazából szerettem volna, az meg kb. 3szorosa lett volna annak, amit ő szeretett volna venni nekem...)

Tartozom még egy útleírással, de valahogy nem jön a nyelvemre. Talán mert legszívesebben elfelejteném, meg nem akarom, hogy nyilvános becsületsértésért feljelentsenek.
Na jó, mesélek egyet.
Kettőt.
Például megérkeztünk október 2-án Körmendre, ahol mindig megállunk egy éjszakára lemosni az út porát és isteni vacsit enni az étteremben. A vacsora stimmelt is, viszont nem volt melegvíz. És ugyan a recepciós kislány két menetben összesen hatvanszor kért elnézést, meg felhívta a főnökét is, hogy mi lehet a baj, a főnöke azt nem mondta volna, hogy jó, akkor ad 100,- forint kedvezményt.
Ugyanez Ausztriában: írtam korábban, az úti tervnél, hogy szerettünk volna ott aludni Wattensben, ahol a Swarovski gyár van. Írtam csomó panziónak, némelynek többször is, semmi válasz. Bepipultam és írtam egy e-mailt a régió (pár falu a völgyben) turisztikai irodájába. Mire visszaértünk a két hét magyar (tor)túrából, várt egy e-mail, hogy elnézést és adjam meg a postacímünket, küldenek valami vigaszdíjat. Ez a különbség. Mindez úgy, hogy még csak meg se szálltunk ott, meg semmi.

A másik, amin kicsit elhúztam a számat: van egy hírös fotográfus. National Geographic adta ki a képeskönyvét, tévészereplések, kiállítás-megnyitó, szürkemarhák vonulása a Lánchídon, stb.
Áprilisban, mikor Hortobágyon jártunk, láttuk a posztereit a Látogató Központban, de Ikrek jegyű Drágám persze nem bírta elhatározni magát, hogy vegyünk belőle. Nyáron, a születésnapjára szerettem volna rendelni, Hortobágyról, de -figyelj!- nem tudták mibe becsomagolni a posztert és az ajándékboltos nő véleménye szerint amúgyse érné meg -neki???- az 500,- frintos posztert 3.000,- forintért Svájcba postázni, ezért úgy döntött, hogy nem segít, nem veszi a fáradságot. Ehelyett megadta a fotós e-mail címét, így kerültem a művész holdudvarába.
Legalább 10 e-mailt váltottunk, heteken keresztül, míg végül nagy nehezen elárulta, hogy október 5-től már az új irodájukban lesz elérhető, menjünk bátran. Külön megkérdezte kétszer is, hogy milyen posztert és mennyit szeretnénk.
Október 5-én délután csengettünk a kapun, sehol senki. Majd az emeletről egy némileg magyar bejárónő lekiabál, hogy mit akarunk, aztán hogy jó, mindjárt.
Fotós végre feltűnik, feltárja a kertkaput és ott is maradunk, a kertajtóban.
"Nem tudlak behívni, mert sok a doboz..."
Rátérek a témára. Hát sajnos a poszterek még a régi irodában vannak. Telefonál a kollégájának, aki kocsival idehozza. Pár szót váltunk a Hortobágy-projektjéről, stb.
"Beszélgethetnénk még kedélyesen -a kertkapuban, ugye!-, de sajnos határidős munkáim vannak..." Kezet rázunk és eltűnik. Ott hagy minket ácsorogni.
Szép szavakkal kitessékelne az utcára, de én nem akarom megérteni, hogy mit mond és kertkapun belül várakozunk tovább.
Kollégája jön, lobogtat összesen 4 posztert (mi 1-et kértünk). Mondjuk, hogy gyalog vagyunk (és 1-et kérünk), valahogy villamosképes testhelyzetbe kéne hozni a posztert...Erre ráteríti az utcán álló két nagy szemeteskuka tetejére, összehengergeti és a kezünkbe nyomja.
Valószínűleg kezdem átvenni a svájci hülyegyerek mentalitást, mert nem álltam le veszekedni, pedig tolult az agyamba a vér rendesen.
Igen, igaz, "csak" ötszáz forint, de eljöttünk érte, messziről, csak azért, hogy az ő fotóját megvehessük. Ami köszönhetően a kuka tetején való hengergetésnek, kapott két dellert, ami most is látszik, a képkeretben.
A "csak" ötszáz forintról meg az a véleményem: hogy nem mi tehetünk arról, hogy ők maguk csak ennyire tartják a saját munkásságukat, saját terméküket. Nekünk sokkal többet ér, és többet is megért volna.
A tévében meg arról beszélt, hogy szeretnék felhívni a figyelmet a magyar szürkemarhára, hogy minél többen vegyék, egyék, tenyésszék, vigyék hírét, stb. Hát így hogy, bazmeg? Arról nem beszélve, hogy talán-talán épp egy potenciális tenyésztővel állt szemben...És erről beszéltünk is, pár percet.
A kertkapuban.