Odaát is.

Csináltam kis fotóösszefoglalót a képesblogba a tegnapi kiállításról.
Egyik-másik pillanatban nehezen tudtam volna megmondani, mi a jobb: ha az embernek vannak vagy ha nincsenek ilyen gondjai, mint az esküvő összeszervezése. Még akkor is, ha az ember -mi- nem akarunk világraszólót.

Többek között ez az egyik kedvencem a látottak közül.

és akkor most nekiugrok leírni a Kanossza-járásba fulladt egyszerű bejglievős, töltöttkáposztás, fenyőgyantás, karácsonyi családlátogatást.
december 18-án estefelé érkeztünk Pestre, így rögtön azzal kezdődött a "vakáció", hogy nem tudtam jelen lenni két volt főnököm nyugdíjba vonulós-búcsúztatóján, mert akkor szállt le a gépünk. Apu az új Sx4-gyel jött ki értünk a reptérre. Mikor meglátott minket, ahogy a fura bevásárlókocsit gurítva a tükröződő tolóajtón kiléptünk, titokban sírva fakadt.
Titokban - de én láttam.
másnap mentünk rögtön a külügyminisztériumba, hogy a németre fordított papírjaimra megkérjük a hivatalos pecsétet.
"Természetesen" nem abban az épületben van az ügyintézés, ahol a nagyminisztérium és mire átértünk (egy biztonsági őr útmutatása alapján...benzinkút után téglaépület...annak is a másik bejárata, öt házszámmal odébb intézik), addigra már két perccel később értünk oda és hiába volt még ott az ügyintéző, a papírjaim, a pecsét, a golyóstoll... már nem vette be a papírokat a nőci, mert a számítógép már nem ad ki sorszámot.
A számítógép.
Vagyis a számítógépünk, amit Te, meg én fizettünk.
És az Ügyintéző, akinek a fizetését szintén Te meg én fizetjünk.
És minden kapuba kell fémdetektor is, gondolom, húszmillióért, plusz kétmillió volt az installálás, valakiknek nagyon megy a biznisz.
"Nem, délután nem lehet...délelőtt 12-ig csak befelé veszik, délután csak kiadják..." és persze flegmaság...

(Biztonsági őr beszólt az ügyintézőnek, hogy "Tessék már kijönni, mert nekem nem akarják elhinni, hogy már zárva van..." meg "Ha Svájcba elmegy egy hivatalba, ott is megvan az ügyfélfogadási idő...én is éltem külföldön, tudom...")
Egyrészt eddig mást tapasztaltam, másrészt itt például felveszik a telefont a hivatalokban, meg jóindulatúak, ha már egyszer a rendszer meg a bürokrácia amúgy is az ember ellen dolgozik, harmadrészt meg ki nem szarja le, hogy hol élt. (Afganisztánban?)
Most itt vagyunk.

aznap elmentünk az IKEÁba apróságokért, meg a tesómnak ajándékkártyát (utalvány) vettünk. Több, mint 40 percet álltunk a sorba, és ember nem moccant!
Nem hogy lassan haladtunk volna...félóránként egy padlómintányit előre...vagy ilyesmi.
Nem.
Mint egy kimerevített kép. És a szomszéd kassza üres volt...Szóval vagy nyitottak volna ott egy új sort, vagy a faszit kapták volna ki a mi sorunkból...és nyugodtan foglalkozhatott volna vele az ügyfélszolgálat...
Ide is írtam felháborodó e-mailt.
másnap megint külügy, immár célirányosan a megfelelő épületbe.
Mondanom se kell, hogy papíronként 5.500,- forint egy pecsét, egy papíron néhány sor....és mindösszesen három percet vett igénybe a beadás, tehát ezt ugye tegnap is lazán megtehették volna. Feleannyi idő alatt, mint amig vitatkoztunk az ügyvitel kis és nagykapuin.
Elmentünk még nézelődni kicsit a városba, hamar be is sokalltam... :-(
Másnap elkészültek a papírok, immár harmadszorra jártam ott a külügyben...közben voltak surlódások otthon is, némely lakásszegletben...Drágám se érezte jól magát igazán, mert persze folyton magára kellett hagynom.
karácsonykor csak egy nap mentünk el otthonról, családdal találkozni.
Az is elég volt. Nagynéném ilyet szólt: "És? Megtaláltad a számításodat...? Jól van, ügyes voltál, jól csináltad..."
Ha nem családtag lenne, akkor nagylevegővel elküldtem volna valahová ezért... Viszont unokahúgom diplomás biológus lett és tigrisszakértő. Meghívtam őt magunkhoz, mert ő a legokosabb, legszorgalmasabb a családban, de senki nem nagyon törődik vele.

27-én mentünk a svájci követségre, beadni a lepecsételt papírokat. Drágám nagyon megörült, mert eredeti, svájci nő volt a pult mögött, akivel lehetett a svájci dialektust beszélni...kicsit otthon érezhette magát. Bár azért is, mert egy tipikusan ronda svájci nő volt az ügyintéző. (ezt ő mondta)
Már épp örültünk, hogy sikerült hiba nélkül, tizenkilencszer leírni a nevünket, irányítószámot, stb a formanyomtatványokra, erre mondja a nő, hogy az eredeti anyakönyvi kivonatom nem jó, mert régi.
(mert eredeti. érted. mert annyi idős, olyan öreg, mint én. nemjó. és kész.)
6 hónapnál nem lehet régebbi.
Ez ugye...tudod, mint jelent.
Igen, egyet.
Új akvi kivonatot kérni és irány a Külügyminisztérium...

Mondjuk, a kiadott és augusztus óta 50szer átolvasott tájékoztatót 10ből 9,5 ember szerintem úgy értelmezi, ahogy mi: hogy az anyakönyvi kivonat fordítása (amit a téjákoztatóban írásban kértek, a fordító iroda pontos címével megjelölve...) és a külügyi pecsét nem lehet régebbi 6 hónapnál, nem pedig az anyakönyvi kivonatom....

na, állunk immár a követség kapuján kívül...
mondanom se kell, hogy a magyar mobilomon se pénz, se akkutöltés...
:-)))

telefonfülke.
tudakozó.
kérem a 8. kerületi önkormányzat számát.
megkapom, tárcsázom.
fax jelentkezik.
megint tudakozó, és már meg sem lepődöm azon, hogy most egy másik ügyintéző egy másik telefonszámot ad meg.
felhívom, nem veszik fel.
anyuval is beszéltem, hogy nézze meg a telefonkönyvben a számot, mert a fülkében persze könyv nincsen...de ez megint egy halva született ötlet volt...
aztán felhívtam a tudakozó pluszt, hogy nézze meg az önkormányzat ügyfélfogadási idejét, erre pont mikor már mondaná, addigra lejárt az utolsó érmém is...
azt hittem, szétverek ott valamit....de csak a fejemmel ütöttem ütemesen a fülke üvegfalát, mint akire már ráférne egy kényszerzubbony.

míg nem kitaláltuk, hogy P. svájci mobiljáról hogyan lehet visszahívni a tudakozót.
na, megtudtuk, hogy van ügyfélfogadás, irány a nyócker...gondolhatod, mennyire örültem, hogy oda kell mennem...
bemegyünk a körút felőli első irodába, ahol a kapu felett -szutykos- zászló lóg...ahol rögtön mondja a háromfogú biztonsági teremőr, hogy az én ügyemet öt házszámmal odébb intézik.
Ennek egyrészt örültem, mert nem bírtam volna ott kivárni a gyereksírással, emberszaggal csordulásig telt helyiségben a sikert... Másrészt persze faszom tele volt már, hogy semmi nem ott és nem úgy van, és nem úgy működik, ahogy kéne, ahogy gondolná a hülye, egyszerű ember, mint amilyen én is vagyok...
Átmentünk, belépéskor a szintén biztonsági teremőr, tekintetében a "mi a faszt akartok itt karácsonykor" kérdéssort váltam kibetűzni, kérdezi, hogy "Tessék!"
Második emelet, 204. ajtó. Mondja a pasi, hogy persze csókolom, mindjárt meg is csinálom.
2000 forintnyi illetékbélyegért.

na, itt már nehézlégzésem volt....

kérdezem, hogy ugye ezt meg tudom venni itt az emeleten, ugye, ahol láttam kiírva...? ugye???!!!
"áááá...nem tudom...csak ügyelet van...és ha van is, akkor a kolléganő most ebédidőn van..."
tessék átmenni oda... igen, ahol először kérdeztem az ügyintézést, öt házszámmal korábban...

kimentem a folyosóra, sírtam picit a sarokban, tikkeltem párat és elindultam okmánybélyeg nyomába, mint valami Kincskereső Kisködmön.
hülyének áll a szerencse, vagy mi: mégis bekopogtam oda, az emeleten, ahol láttam kiírva az okmánybélyeg árusítást és a kolléganő hálistennek diétázott, vagy böjtölt, de nem tartott ebédszünetet, mindenesetre.
kaptam, vettem, vittem vissza, lobogtattam.

végre megkaptam a szépúj akvi kivonatomat.
amit ugye aznap már nem tudtam beadni a külügybe, pecsételtetni...mert "Nem, délután nem lehet...délelőtt 12-ig csak befelé veszik, délután csak kiadják...", mint megtudtuk, pár nappal korábban.
Mikor végeztünk, nővérem -akit anyu riasztott mindezidő alatt- telefonál kétségbeesve, hogy "Greta, ne menjetek potyára az önkormányzatba, mert nincs ügyfélfogadás...!"

Vállamat rázkódtatta a zokogás meg a lefelélépcső.

Viszont annyi jóhír volt már a tarsolyomban...például az eredeti anyakönyvi kivonatomat ugye fölöslegesen fordíttattam és pecsételtettem le: 12000,-ft mínusz...
meg csomó idő...
másnap, pénteken megint külügy, majdnem, mintha ott dolgoznék, mindennap bejárok... mostmár negyedszerre. kilencre, nyitásra.
mondanom sem kell, hogy az én órámon már 9:03 volt, mikor végre beengedtek.
(de két perccel zárás után ugye nem voltak hajlandók hétfőn... Ez evidens.)
Mint ahogy az is, hogy a számítógép nem működött, nem adott ki sorszámokat és egy darab papírra írták a sorszámokat.
Bazmeg, ezt kis jóindulattal hétfőn miért nem lehetett megtenni?
Vagy elvenni, azt mondani, hogy jól van, majd holnap reggel ÉN, mint az Ügyintézők gyöngye, a Gatyaúristen elfoglalt jobbkeze, majd én nyomok ennek a szerencsétlen szőkenőnek egy sorszámot és majd hozzátűzöm holnap...
Hát, ez a különbség.
Szóval...hiába mentünk nyitásra, hátha akkor megcsinálják aznapra.
denem.
menjek vissza másnap.
vagyis mindent, a csomagolást, hajmosást, mittudoménmit, mindent péntekre kellett átraknom ahhoz, hogy szombat reggel már csak a papírt kelljen elhoznom és már indulhassunk is.
még mákom is volt: mivel dec. 29-én, a szombati bekavart munkanap miatt szombaton délelőtt adtak ki iratot is...vagyis reggel 9-kor odamentünk kocsival, (szombaton, ötödszörre!) aztán haza kb. fél tízre és két óra múlva már indultunk a reptérre...visszafele.
némelykor már remegtem az idegtől, szó szerint.
és akkor még internetet is kellett pénteken szerezzek, hogy a repülőre a becsekkolást (a konkrét ülőhelyfoglalást) el tudjam intézni. gondoltam, a szomszédban... Csókolom, Marika néni...igen, van, de a Lacika épp abban a szobában alszik, lázas betegen...
Jobbulást.
Így jár az, akinek nincs otthon internete...Megint felöltöztem és mennem kellett.
a szép az egészbe még az volt, hogy ugye először vettünk hetijegyet mindkettőnknek, azzal szabadon lehet utazni, de utána már folyton mindenhová jegyeket lyukasztgatni...mindenhol a lökdösősés...hánytam már az egésztől, embertenger mindenütt.

olyan szar volt ez most, senkivel nem volt időm találkozni, anyámékkal is alig váltottam pár szót, a tesóm lakásába is szerettünk volna elmenni, megnézni, az autónkat sem próbáltam ki, egy uszodába sem
jutottunk el. az összes kikapcsolódás az volt, hogy dec. 25-én felsétáltunk a citadellára kettesben.
jellemző, hogy egész idő alatt még egy körömlakkozásra sem volt időm.

És mikor láttam Kedvesem arcán, hogy nem tud betelni a felhőtengerrel (most repült először, és a Pestre vezető úton nem láttunk semmit, mert a szárnyhoz sikerült foglalni...) és megszűnt számára a gépzaj, a csacsogás, csak az ablakbámulásra figyelt, hazafelé...akkor újra a helyére kerültek az idegeim.