Faszom a kötelező bevezetőbe, mondtam már?

Ma megint egy olyan nap volt, ami lehetett volna csudaklassz.
Vagy...
Várjunk csak.
Reggel órakor kipattant az ágyból, hogy majd ő előkészíti kiccsajnak az útravaló kirándulós elemózsiát, így ültömben visszahanyatlottam az ágyra, és így tovább.
Aztán visszajött, visszafeküdt, majd megkérdezte, hogy

Szivem, nem kelsz? Már hét óra tíz.

Én, a kettős spirál alakzatban gondolkodó hülye női agyammal azt gondoltam, ha már úgyis felkel és elvonul a gyerekszoba előtt, akkor képes arra, hogy beszóljon a gyerekének, hogy reggel van. Arra is gondoltam, de már tényleg merész, hogy ma, egyetlen napon képes arra, hogy ránézzen, hogy időben elkészüljön a reggeli piperével a gyerek.
Nem.
Csak mert itt vagyok, bazmeg szivem?
Úgyhogy már reggel, egy pillanat alatt vérnyomásom ezer, gyerek még feljebb tornázta.
Bírom, mikor sakk-mattot akar adni, vagyis akarna... Most például azzal, hogy minden zoknim kicsi. Ezzel már leégetett tegnap a bakancsárus fiatal srác előtt is a cipőboltban.
Nem tudom...én is voltam gyerek, de nem vártam csodát anyámtól reggel hétkor, hogy majd iziben vadiúj zoknit rajzol nekem a szőnyegpadlóra. (csodagyerek voltam???)

Emlékszem, 3. osztályban már külön tantárgyaink voltak, például irodalom óránk volt, verseket tanultunk Petőfitől, Weöres Sándortól és tollbamondásokat írtunk, és már rég ismertük az ábécét. És mi 3. osztályban egy évvel fiatalabbak voltunk, mint kiccsaj most. Én nem tudom, mi történik itt, de engem kétségbeejt.

Szóval. Szerintem még abban a hitben él, hogy ha kész helyzet elé állít, akkor beadom a derekam. (és mondjuk új zoknit rajzolok...?) Mindegy, elindult végülis kirándulni. Zoknival.

Mi pedig kisvártatva útra keltünk egy szebb jövő felé, ahol végre esténként nem egyedül baszom a rezet idehaza, hanem Drágám nappal dolgozik és aztán velünk van esténként.

Lassan, de biztosan eljönnek azok a napok, mikor már nem tudok kimenni a lakásból, mivel nagyjából csak nyári cuccaim vannak itt. Mindenesetre ma nagyon fehérben nyomtam, pici napsütésben.

A személyzetis, akivel az első beszélgetést folytatta Kedvesem, üdvözölt minket.
Végre, az első svájci úriember-féle: hozzám fordult először és megvárta, míg én nyújtom a kezem kézfogásra. Bónuszként ing, nyakkendő és zakó volt rajta, és...nem rossz arc. Fura és jóleső volt, hogy a -mondjuk így- leendő asszonynevemen üdvözölt, aztán Drágám helyesbített, hogy még nem, de nemsokára...
A kantinban vártam a megbeszélés végét. A kantin sok pesti étteremnél tisztább, igényesebb és klasszabb. És megint az a hülye kis érzés...
Ha...ha most a mittudomén kicsodám látna...
Én, mint én...
Svájc 10 legnagyobb cégóriásának egyikében sütizek és megint francia szépség-újságot olvasok (a lényeget, ami kb. 21%, még így-úgy megértem), várom a leendő férjem, akinek segítettem álláspályázatot írni, és a felsővezetők részére öszeállított személyiségteszben (második forduló) is benne volt egy-két ujjam.
Jobb, mint otthon az alagsori irodámban tollbetétet meg gemkapcsot rendelni a szárazáru-raktárból.
Minden remekül ment, örülünk és én olyan, de olyan büszke voltam rá, ránk.
...hogy otthon rögtön másképp is kifejeztük örümünket...
Aztán ettünk, aludtunk, vártuk, hogy kiccsaj hazajöjjön a kirándulásról.
Nem jött, úgyhogy hozzáfogtunk, hogy másodszor is örüljünk az új állásnak...mikor csengettek, pont a legjobb résznél....
Ajtóban kiccsaj a tanárnővel.
Ne tudd meg.
Gyerek megjött a kirándulásról, mindenki szépen hazament, ám ő valami másik iskolás csajra várt, aztán nekiállt gyalog keresgélni, míg eltévedt. Egy becsületes megtaláló leadta őt a rendőrségre, mert nem tudta megmondani, hol lakik és azt mondta a rendőrségen is, hogy nincsen kulcsa (igaz) és nem tudja, otthon van-e valaki egyátalán. (baszki...minden nap otthon vagyok....)
A rendőrség nem volt képes hazatelefonálni. Valahogy, valamiért a tanárnőt érték utól, aki elment érte és hazakísérte a rendőrségtől.
Ami megint csak hülyeség...

A rendőrség pont félúton -és menet közben- van otthonról az iskola felé. Vagyis, amikor a becsületes megtaláló a rendőrséghez közelített kiccsajjal, onnan már tudta volna a hazafelé vezető utat. Mivel már egy-két hete egyedül jár haza...

Szar a palacsintában: Drágám út közben rámkérdezett, hogy miben maradtam a gyerekkel, hazajön-e egyedül...
Én gondoltam, hogy igen, mint ahogy már két hete...
Ő meg másképp gondolta.

És következett egy mosolyszünet és mikor már azt hittem, legalább mi ketten a normálisokkal vagyunk, akkor megint aknára léptem.
Egy kedves hölgyismerősöm valahogy csetablakba került, nem én ültem a gép előtt...mindegy. Drágám kérdezte, hogy ismerem-e és én azt mondtam, hogy igen, nagyon szép, szexis lány, szőke.
És megkérdezte, hogy ... izé...nagyon szépen fogalmazott németül, de én most mit mondjak... megkérdezte, hogy tetszik-e nekem és szívesen lennék-e a szőkeséggel...ha a sors úgy hozná.
(nem fogja)
És én hülye azt mondtam, hogy igen.
Ez olaj volt a tűzre.
Szerinte ez a legelkeserítőbb, legprimitívebb dolog...
Hogy pl. egyszer kíváncsiságból voltam csajszival (10 éve!)...és hogy néha még mindig eszembe jut...
Hiába mondtam, hogy ez pusztán elmélet, hiszen őt sosem csalnám meg...
Szóval...alig hogy elkergetjük az egyik viharfelhőt, rögtön jön a másik. Este e-maileztünk és megkaptam ma mégegyszer: nyomasztja őt a szexualitásom, ami volt...

Bazmeg...
Engem mennyi minden nyomaszt Veled kapcsolatban...????????????????????????
Amik ráadásul jelen idejűek és TE TESZED VELEM......

Egyszerűen nem tudom, mihez kezdjek.
Annyi mindennel meg tudnám védeni magam, de...képtelen vagyok kimondani, amit kellene. Úgyis csak mégjobban félreértené, kiforgatná, stb. hogy neki legyen igaza.
Erre semmi szükségem.
Ízlésről nem vitatkozunk. (ezt Isoldénál olvastam.) Márpedig ez valahogy olyasmi, mint az ízlés dolga. Hogy valaki hogyan viszonyul a melegekhez, stb.
Azt hiszem, itt az ideje, hogy némi lelkiismeretfurdalást oltsak belé.
Most az fog következni, hogy mikor közeledik felém, eltolom, mondván: bűntudatot és szégyenérzetet ébresztett bennem a szexszel kapcsolatban, és nem tudok, nem merek, nem akarok megnyílni előtte.
Majd meglátjuk...