Tegnap, ma és holnap.

Tegnap már (megint, második nap) a napi startnál úgy kiborított a kiccsaj, hogy mikor elindult a suliba, utána néztem és belezokogtam a joghurtos poharamba. Leginkább azért, mert...ha kihoz a sodromból és durvábban kell beszélnem vele pl., az is nekem fáj. Ma reggel meg lenyomtam az órát és szépen, édes-mézesen visszaaludtam... (már vártam, mikor fog ez bekövetkezni, ugyanis nagyon szarul alszom itt. Szinte sehogy, semmikor és közben meg gályázok itthon...) Drágám riadt, akkor, amikor kiccsajnak már indulnia kellett volna - gyalog.
Ebből az lett, hogy megnyertem: elvihettem kocsival. Igen ám, de...

Jé, erről még nem is meséltem.
Svájcban úgy mennek a dolgok, meg az autók, hogy elég, ha egy tulajdonos két autóra egy rendszámot vált ki. Vagyis nekünk van egy busz (Nissan Primastar) és az X-Trail, egyetlen rendszámmal.
Igen, pattintós a rendszámtábla és két ujjal lehet rendszámot cserélgetni.
Tök jó, vagány.
Néha.

De nem ma reggel, mert a rendszám a buszon volt, Drágám lázas beteg, mi elaludtunk...és én félek a buszt vezetni.
Kiszámolhatod...mennyire örültem, hogy az X-Trail rendszám nélkül ácsorog a garázsban. Persze, megoldottuk, de szar volt.Korán reggel izgalom, három emeletet gyalo le-fel lázasan - Kedvesem sem mosolygott hétágra.

Megint egy redves hétköznap kellős közepén találtam magam: gyereket viszem suliba, utána bevásárolok, az osztálykirándulásra is elvinni való elemózsiát, otthon főzök (félidőben hajat vasalok).
Komolyan...az egészben a legjobb a terepjáró.

A legrosszabb pedig, hogy...le se merem írni, mert attól még igazabb, valódibb lesz, mintha csak reggelente a mérlegen látnám...
Igen bazmeg, híztam.

És még mindez nem elég: ebéd közben kiccsaj kinyögi, hogy a holnapi kirándulásra nem jó a régi cipő, mert egyrészt régi, másrészt kicsi. Drágámmal mindezt svájci-németül beszélte meg, amiből 0-48%-ot értek meg.
A beszélő szándékától függően.
De tisztán, érthetően kihallottam a bevásárlóközpont nevét.
Meg az enyémet.
Tedd össze.
Nem, ne a kezed...

Eh...végül aztán mégsem kellett három faluval odébb autóznom egyedül, csak itt, a helyi boltokat jártam végig a kiccsajjal.
A nap hátralévő részében azt csináltam, mint tegnap: mindent.
Én nem értem, hogy mindig találok valami tenni valót, meg enni valót... hol mosogatok, hol teát főzök, lázat oltok, kisfaszom...
Nyolcvanszor elkérdeztem tőlük, időben, hogy kérnek-e valamit vacsorára, stb.
Nem.
És végre leroskadtam a sorozatom elé, vízcseppet szikrázó, ropogós szőlőszemek halmával felszerelmezve.
10 percet kaptam a sorstól.
Aztán kiccsaj fürödni akart. Két babával.
Meg vajas kenyeret. Meg joghurtot.
Drágám az ebéd maradékát szerette volna, mikro-melegen.

És gondolatban valószínűleg én voltam a hisztis picsa, mikor kikapcsoltam a tévét, beletörődve és eleget tettem a kéréseiknek, aztán még csendesen mosogattam kicsit.... agresszió levezetése képpen üres ásványvizes palackokból préseltem ki a szusszt...(így kerülnek a gyűjtőbe)

Itt az ideje, hogy kimondjam. Drágámnak is megtettem, szemtől szembe.
El vagyok keseredve és csapdában érzem magam.
És tudom, hogy nem ezt akartam.
Nem ezt ígérte.
És remélem, hogy ez egy átmeneti állapot.
Illetve...
Mindenképpen az.
Két lehetőség van, a közeli jövére nézve: vagy Svájcban keresek munkát, vagy Pesten.
Ennyi.

Holnap megyünk a nagyon jó esélyeket felvillantó álláslehetőség második interjújára.
Neki.
Drukk.

Egyetlen reményem a jókedvre, hogy elhatároztam, végre ellátogatok és hagyom magam kényeztetni itt .