Vége az egy hét szabadságnak.

Illetve: nézőpont kérdése. Drágám számára vége, mert ma ment újra dolgozni, így este kettesben vagyok Kiccsajjal. Nekem viszont most kezdődik... bár, nem a szabadság, mert azt azért nem mondanám, de esténként legalább kicsit agyilag egyedül lehetek.
Azért ez jó dolog.

Ami leginkább fájt a mondandójából, nemrég, hogy azt hiszi, szentül meg van győződve arról, hogy Ő nem képes már alkalmazkodni máshoz, nehéz megszoknia, hogy nem akkor kel és fekszik, amikor akar, nem akkor eszik és vásárol be, amikor akar.
És amikor azt kérdem, hogy miért nem, akkor bután néz, pedig engem tart butának, vagy a kérdésemet.
Én meg azt gondolom, hogy neki "csak" és csak "elviselnie" kellene, hogy itt vagyok...Én vagyok az, aki integrálódik, alkalmazkodik.
Nekem nem jutott még időm eddig semmire, amit ÉN szerettem volna. Még a nyomorult szoláriumba sem jutottam el, se a templomba, három utcával odébb. Se tornázni nem volt időm, alkalmam, sem semmi.
És még mindig nem értem...
Amikor én akarok munkát keresni, akkor furcsán néz, máskor meg azt mondja, hogy minek keresek munkát ITT, mikor van melóm otthon...megint máskor meg azt mondja, hogy ....szóval, összevissza beszél és nem tudom, mi az igazi.

Fel sem fogja, tudatában sincs annak, hogy az én szokásaimból neki semmit nem kell átvennie. Mivel ÉN csinálok mindent úgy, ahogy itt szokták.
És ha valamit szóvá teszek, akkor én vagyok a finnyás meg én találok ki mindig valamit...nekem van mindig valami bajom...
Igen, az én fejemben is megfordult, sőt, mondtam is neki, hogy fogom a nyomorult kis forintjaimat és hazarepülök, mihelyst odaenged a laptop elé, hogy helyet foglaljak...és hogy holnap (múlt szombaton) ne kirándulni vigyen, hanem a baseli reptérre. Amit meg nem tudok magammal vinni, azt bassza ki a picsába.
De maradtam.

Egyrészt mert csak a hülyeségnek nincs határa, tehát az enyémnek sem, másrészt...
Szeretem.


Azért az milyen érdekes...mindig így van-volt. Amikor megismerek valakit, olyan "bátor" vagyok és őszinte. Nem gondolkodom, hogy felhívhatom-e, mit szól hozzá, mennyire legyek őszinte, elmondjam-e, ami a szívemet nyomja, stb...
Mihelyst valakihez közelebb kerülök, félek őt nyaggatni. Illetve...nyaggatásnak ítélem meg azt, ami korábban teljesen természetes kommunikáció volt.
Most is...pl. olyan szívesen írnék neki levelet, úgy...úgy, mint rég.
Ha most otthon lennék, biztosan írnék neki, agyonnyomkodva a hülye kis mobilomat...és reszkető szívvel várnám a válaszát, meg a jóéjt smst hajnalban.
Most meg...

Azt gondolom, ha írnék neki, azt, amit tényleg szeretnék, akkor csak az agyára mennék, mert "van épp elég gondja" - gondolnám.
Ma megtaláltam a svájci társkeresőn a hirdetését, amiről már beszélt, tehát nem volt titok, de azt mondta, hogy csak szórakozásból van...és hiába mondtam neki, hogy fáj, még mindig ott van, azzal a fotóval Róla és a Kiccsajról, amit én csináltam a delfin medence partján.
Sziven ütött, nem kicsit.

Persze...nekem készít vacsorát, engem csókol, rám bíz pénzt, nekem akar venni ezt-azt, most épp kontaktlencsét, mert egyszer kiejtettem a számon, hogy elfogyott a napi lencsém...és amikor a megrendelt tetősátorról beszél, azt mondja "ilyen lesz a miénk is" és hogy "veled akarom élvezni az időt, míg Kiccsaj a nagyinál lesz 5 hetet..." de én ezen nem tudok kiigazodni. És nem tudom, én vagyok-e jobb helyzetben, vagy az, akivel a neten -még- tud beszélgetni, még ha számomra egyszerű témákról is, mint amilyen a társkeresőkön alaphangon folyó felületes hülyítés.
Arra is gondoltam, hogy beregisztrálok én is és írok neki, inkognitóban. Mondjuk, szerintem elég hamar lebuknék, de legalább egy kicsit újra láthatnám azt az arcát, azt a felét...az izgalmat, az ismeretlen keltette bizsergést és talán rájönne, hogy még mindig fel tudom kelteni az érdeklődését, még mindig tudok izgalmat keltni és még mindig belém szerelmes, akkor is, ha ez a tudat esetleg neki már unalmas.
De tartok attól, hogy nagyon megharagudna, ha kiderülne, hogy én vagyok a Nickname mögött és velem levelezik. Így is azt írta múltkor a nagyinak, hogy
"Ez a privát mail címem,
ezt csak én tudom olvasni.
Moni kémkedik utánam,
elolvasta az e-mailemet..."

Ami persze nem igaz.
Nem teljesen igaz.
És különben sem véletlen.

Szombat óta, mióta sírtam a Tessinbe vezető úton, mint a záporeső, megint újra csókol meg simogat napközben, meg szépennéz. Akkor ugyanis a kocsiban a csodaszép vidéken autóztunk és a napszemüvegem mögött ömlöttek a könnyeim és meglátta, rákérdezett, hogy miért sírok?
És mondtam, hogy azért, mert még sosem láttam ilyen gyönyörű vidéket, ennyi szépséget és talán most látom először meg utóljára. Erre visszakérdezett, hogy hogyhogy utóljára? Miért utóljára? Tán el akarom őt hagyni? (FKV)
Séta közben vasárnap is folyton a kezemért nyúlt. És azt kérdezte a béna kis édes magyarságával, hogy "dragam, szeretsz?"
És tegnap este tudtam...annyira tudtam, hogy szeretkezni akar majd...persze, én már majd megvesztem érte...nekem nem normális dolog ez, hogy heti egyszer...de miatta még ezt is...és tudtam, hogy akar...és direkt nyolcszor nemet mondtam, jó éjszakát kívántam, fal felé fordultam...de persze nem bírtam ellenállni a tenyere simításának, és ahogy a keze élével finoman utat keresett magának, ahogy háttal neki, az oldalamon feküdtem. És eltekintve attól, hogy nem feltétlenül erre vágyom, vagy nem csak és nem elsősorban erre, hatalmas volt... De Ő nagyon hiányzik.
Folyton Jerryre gondolok... (nem szex közben, hanem amikor elgondolkodom.) és annyira hiányzik az ő odaadása, az ő izgalma, az a hőfok és hozzámállás, azok az érintések, vagy legalábbis ott...

Ma azt kérdezte, hogy ha júliusban hazamegyünk, csak leadjuk-e a Kiccsajt zalában és fordulunk is vissza, vagy akarok-e Pestre menni?
Vagyis felőle nem lenne muszáj.
Vagyis nem akar végleg hazavinni már most.

Vagyis...mégis mit akar?