Nem totó. Hanem a továbbiak.

A szülinapi meglepetésem jól sikerült.
Nem kevés dejá vu fűszerezte azt a hajnali, sötét ablak előtti félmeztelen várakozást, amivel bámultam abba az irányba, ahol s hová majd bekanyarodik. Utcalámpa-fényű sápadtarcomat redőny-árnyék pengék szeletelték, hallgattam az éjszaka neszeit, a szívdobbanásaimat, órajárást, szekrénypattogást meg macskahorkolást és azon tipródtam félig alfában: vajon jó ötlet-e meggyújtani mind a 34 gyertyát, tekintve a tradíciót (és elfújást) követő post aktíve büdöset és füstöt.
Az egy szál gyertya jelképes meggyújtása mellett döntöttem, s kitartottam döntésem mellett egészen 6 percen át, mikor beláttam: újra eltávolítani a gyertyákat, miután már sündisznót csináltam az egyébként is viharvert csokitortából, felér egy teljes lábujj-kollekció amputálásával, de legalábbis trauma.

34.

És nagyon örült neki.
És az ajándékomnak is, illetve annak a felének, ami nem került pénzbe és a hálószobánkban adtam át neki.
A többi meglepetés postán érkezik, hála barátnőmnek, aki volt olyan kedves és bevásárolta nekem, majd feladta. Persze, későn jutott eszembe, így nem ért ide mára. Nem baj.
Születésnap prolongálva.

Kiscsajjal tegnap este megpróbáltam tök szépen beszélni, elmndani neki, hogy mit szeretnék és hogy mit kap érte cserébe, illetve milyen lehetőségeink vannak a közös együtt élésre. Erre ma este, természetesen hagytam szó nélkül és kíváncsi voltam, mikor ül le magától leckét írni, mikor megy el magától fürödni. Természetesen nyolc után nemsokkal még lekéreckedett a játszótérre. hagytam. Együtt írtunk apjának rövid e-mailt, ugyanisamióta van internet, azóta ő is rákapott és állandóan videoklippeket akar nézni.
Ami nem lenne baj, de még nem érti, hogy hogy működik.
Még ez sem lenne baj, mert ugye azért vagyok itt...
Csakhogy amikor én vagyok a hülye azért, mert nem érti, hogy hogyan működik és azt sem tudja elmondani, hogy mit keres, hogy segíthessek, akkor legszívesebben becsuknám a fejét a laptoppal.
Sajnálom.
Addig fogom neki mondani, míg meg nem érti.
Hogy hogy működnek a dolgok. Legalábbis velem.

Magára zárta a fürdőszoba ajtót. Kértem szépen, hogy nyissa ki. Azt mondta, hogy már a kádban áll és már vizes. Mondtam, hogy ne mondjon olyat, ami nem igaz, hiszen nem hallottam a zuhanyzót "csobogni". Mégegyszer kértem, hogy nyissa ki, megint feleselt valamit. Aztán kussban maradtam, hosszú percekig. Még magyarázott valamit, de mozdulatlan csendben voltam.
Aztán hallottam, hogy kimászik a kádból (nem is nyitotta ki a zuhanyt) és kinyitotta az ajtót. Gondolom, győzött a kíváncsisága, hogy most mi a fütyi van.

Aztán mikor kinyitotta az ajtót, alaposan megrémült, hogy ott magasodom az ajtó mögött. Rámutattam, hogy ugye nem is volt olyan nagy dolog kimászni a kádból, ha ő akarja...csak akkor Mission Impossible, amikor én kérem.
Természetesen hagytam egyedül zuhanyozni, kérésének megfelelően. És természetesen a levetett ruha egykupacban a földön, közvetlenül a víztócsák és a nedves törölköző dombja mellett.
Szemmelveréssel sikerült rábírnom, hogy tegye a helyére a dolgokat. Szennyest a szennyeskosárba, törölközőt a törölközőtartóra. Mert ez eddig nem volt szokás.
Hát, majd mostantól lesz.
Ha van energiája rohangálni egész délután, meg nekem visszabeszélni, akkor majd ezt az energiát kicsit másképp fogjuk hasznosítani.
Ma is tízkor ment ágyba.
Abban az egyben legalább egyezünk, hogy ezt a tényt sem ő, sem én nem akarjuk az apja orrára kötni.