Méghozzá túlsokadika.

Valószínűleg anyának van igaza. (nem gondoltam volna, hogy ezt valaha leírom...)
De tény: ezért nincsen fikusz benjámin, guppi halacska, kanári se, tamagocsi pláne, hátmég gyerek.
Mert nem vagyok hajlandó szolgálni senkit és semmit, a blogom is megdöglött (volna)(?).

Mert ha egyszer a fejembe veszem, hogy kuss van...hogy én most nem tudok, értsd meg...csak faltövébe lefolyva a csempehidegen sírni, akkor az úgyis van.

Baj?
Baj az nincs.
(van, de.)

Egy héttel ezelőtt épp leírtam egy Kedves Olvasómnak, aki interaktívból jóideje átváltott interpasszívba, hogy "nincsen semmiféle... mert tudod: mindenki csak ígérget", mikor is csörgött a mobilom. Győri vendéglátóm közölte a rosszhírt: mindkét vagylagosra beszervezett fuvarvállalóm elhúzta a csíkot, szóval, választhatok vonatot. Na siehst Du, was ich meine...

Megtörtént. G-vel még a vonaton a vonat(ok)ról e-mailezgettünk, mivel neki szakmába, nekem meg elevenembe vágott az utazgatás. Réges-réginél is régebbi emlékek tolultak fel, s nyomakodtak ki mindösszes pórusaimon. Akart a fene emlékezni, de ott volt a letűnt múlt mindenhol. A vonatkupék emberszagában, a csapódó vagonajtók pendülésében, a máv-szignálban, a kalauz köszönésében és ott ült, láblógatva a rácsos poggyásztartón, a fejem fölött.
5 év, nagyjából 50 hónap, ha csak az iskolaidőt számítom. Majdnem minden hétvége.
Nem múlt el nyomtalanul, az biztos.

Mikor leszálltam, kerestem, hol van...hol lehet, hová lett...Az a tizenegynéhány év, ami azóta eltelt.

A többit írhatnám akár post humus is...Nem sokon múlott. (ez itt a drámai túlzás helye)
Éjfélig megbeszélgetés, rácsodálkozás, vallomások a törökülésben pajzsként használt párnák csücskébe suttogva.
Másnap későn kelés.
Vendéglátóm elment kicsit magamra hagyott, filmszakadás. Mire magamhoz tértem, a dvd-n már a szereposztás vertikális futásba kezdett, nekem pedig jó lett volna, ha valaki megmondja, hogy miért.
Miért ébredtem például 39 fokos lázzal, mikor ez vendégségben egyátalán nem szokás, nem is jópofa, sőt, kifejezeten kényelmetlen. Udvariatlan.
Utólag már emlékszem, mert leltárba vettem a napokat: masszává olvadt a 39 fokban a szombat és a vasárnap, meg a hétfő egy része.
Az idő múlását a tea hűlése jelezte. (megmelegítsem...?)

Tudtam, hogy valami nagyon baj van, mert lázálmaimban is Őt öleltem. Fájó, hevült bőrömön testszerte érezni véltem az Ő forróságát...hogy szenvedélyétől izzok sejtjeimben, tüzében tart fogva, elhamvadok, porrá leszek....és majd öleléseivel, simogatásai nyomán formázza újra alakomat, ahogy belerajzolja csókja számat a sötétbe.