Csak nekem mindig olyan rövid a hétvégém, hogy nem elég semmire?

Mivel péntek este érdektelenség kísérte azt a diskurzust, hogy mit főzzek hétvégén, behunyt szemmel rángattam elő a fagyasztóból valami hideg döglött állatot. Így nekem is meglepetés volt, vajon mit látok majd, ha felolvad.
Csináltam belőle kétfélét mára és holnapra.

A hétvége további részét alhasi fájdalmak között (mégsem vagyok terhes, örülünk...) egy lehengerlő pasival töltöttem a kanapén: Elliott Aronsonnal. A társas lény című könyvét már harmadszor gyűrtem magam alá, szó szerint meg minden egyéb módon.
És bár nagyon szeretem, vágyom rá, ezért időnként újraolvasom, egyúttal félek is.
Hitchcock mondta állítólag, hogy az igazán jó horror attól olyan félelmetes, mert tudjuk, hogy könnyen megtörténhet velünk is.
Ez a könyv pedig az. Horror. A valóságról. Rólunk.
Ha még nem mondtam volna: szociálpszichológia (tan)könyv. Az egyik legjobb.
Sosem merem elhinni, hogy tényleg ilyen világban élünk.