Saját szavába vágva elemez engem.

Általa szerzett tudásom, belőle merített tapasztalatok, benne megélt élmények fellegvárát töri össze, tornyostul, függőhidastul, királykisasszonyostul bennem önkezével vet véget mindannak, amiben csakis miatta hittem, mert azt mondta, mutatta, hogy a dolgok így vannak.
Mennek.
Jönnek.
Aztán megint mennek.

Megtanította, mit keressek, merre találhatom, vagy merre nem azt, aki, ami nekem, hozzám való, s most képen röhögve azt kérdi: "Hátte? Elhitted...? A sok hülyeséget, a sok össze-visszamozit, amit vetítettem neked? Óóó, Te ostoba... Miért nem szoksz már le arról, hogy folyton apádat akarod kielégíteni a szeretőid testében?"

Megálltam, pislogtam.
Tényleg. Miért is ragaszkodom ahhoz, hogy érettet, idősebbet, ilyet s olyat...? Készen állt a komplexus-analízis.

Most meg, hogy azóta mindennek az ellentettjével szeretnék gabalyodni, körömsölni, megint hülyének néz és azt kérdi: Te szerencsétlen, mit akarsz tőlük. Hát nem jók neked. Te is, ők is tudják, hogy megeszed őket reggelire.

Nekik van annyi eszük...vagy...az eszük helyén valami, ami miatt menekülőre fogják.
Te meg...mint az egyfejű Süsü, nem érted, miért szalad el az ellenség, hiszen Te csak meg akarod gyógyítani...