Kicsim, hallod...?
Kis csendkúrát kértem ugyan...ÉN kértem...de már órák óta a régi leveleidet olvasom vissza. Egészen a kezdetektől. Hogy addig is simogassam magam a szavaiddal.
Július eleji keltezésektől fogva.

Olyan élmény, mintha behunyt szemmel olvasnálak, és lezárt szemhéjam mögött moziznék...Megelevenedik mindaz, amiről annak idején írtál, amit szavaid elém vetítenek.
Látlak, ahogy ülsz öledben a billentyűvel írod nekem a szorgos sorokat. Akárhányszor olvasom újra meg újra, néhol kiérezni a szíved dobbanását, ha fájdalmas dologról írsz...Egy-egy tétova sóhajt...vagy hogy elhallgat a ritmikus halk kopogás a betűkön és elgondolkodsz, mit is írj...le szabad-e azt írnod...?
Látlak az üres lakásban, ahová olyan dolgok kötnek, amikhez Te magad már nem kötődsz.

Képzeld, ma találtam valamit a leveleid között, amire nem is emlékeztem. Egyszer beidézted nekem Bródy János egyik dalszövegét. A magányról szól.
Most...most már rémlik, hogy láttam, de emlékszem határozottan: akkor nem mertem elolvasni, mert nagyon sziven ütött volna.

Ma pedig kis kedves meglepetésként került elém, mint egy elfeledett kis karácsonyi ajándék májusban. Nagyon nagy örömmel "bontottam ki" és olvastam el. Meseszerűen frucsa-szép volt, hogy még ezekben az órákban is tudsz nekem ajándékot adni, mikor kedvesen egy kis némaságra ítéltelek.

Nagyon furcsa volt átérezni azokat a napokat és azokat az érzéseket, mikor még azt hittük, örökre megmaradunk egymásnak ismeretlen ismerősnek...úgy tudtuk: sosem fogunk találkozni.
Édes és fájó volt azt olvasni Tőled, hogy

"Sajnálom, hogy nem jöhetek szóba, hogy kipróbáljuk,
  vajon én vagyok-e a hozzád való ffi... "

Annak idején sokszor érezted-képzelted úgy, hogy egyik-másik bejegyzésem itt a naplóban csak neked szól, vagy számodra rejt titkos utalást, pedig nem így volt valójában.
Ma viszont ezt csak Neked írtam, csak Hozzád szól, egy kis apró kedveskedés... Egy újabb hitvány pótléka két karomnak, melyekkel nem ölelhetlek mindig, amikor csak szeretném...amikor csak szeretnéd...