Este még összeszedem magam és elvánszorgok egy Leventéhez, akinek megígértem. Jó jelnek tűnik, hogy a világon semmi kedvem és a hátam közepére sem kívánom az ismeretlen lokéjsön feltérkpezését - az ilyen esték (dolgok) sikerülnek általában a legjobban...

Nos, hát Levente olyan, mint... tényleg. De inkább olyan, mint a kisöcsém... (helyes kisöcsém van...) Iszonyú jó segge van a feszes farmerban, nagyon jó arc, vicces, jófej, táncol a bárpult mögött, ahogy önti-készíti az italokat a vendégeknek a kávézóban... Ami az övé, a vendégek pedig mind a haverjai, bár fizető vendégek... Próbál engem is bevonni abba a cirkuszi mutatványba, hogy ő fent áll a bárpulton és mindenkinek oda kell körbe seregleni, kinyit egy vadiúj Gold Tequilát és mindenkinek a szájába önt belőle... Hát, én ebben nem vettem részt... Kisvártatva le is léptem. Azt mondta, sajnálja és jövő héten majd elvisz moziba.

Már megint a Kolossy térnél lépkedek, csak mostmár ellenkező irányba. Milan(éka)t hívom, tudom, itt vendégeskedik egy közös haverunk, és szinte 100%, hogy még ébren vannak. Sőt, esetleg valamely vendéglátóipari egységben gyúrnak bicepszre, teli söröskorsókat emelgetve... Otthon vannak, azt mondja. És utána meg azt, amire sosem gondoltam volna:
[- Ülj be egy taxiba és gyere ide! Itt egy halom pia van, pénzünk meg nincs beülni valahová...]
Nem is tudom... Félek.
Nem, dehogy félek, nincs félnivalóm. Inkább elvi kérdés...vagy csak egyszerűen furcsa... Több, mint 10 éve nem jártam még a környéken sem, amióta szakítottunk Milannal. És úgy gondolom, attól hogy mi most újból jó barátok lettünk, még semmi keresnivalóm újra abban a házban. De ennek ellentmond, hogy nagyon örültem, hogy elhívott magukhoz és félretettem a hülye agyalást, [helyes-e, hogy odamegyek...?] taxiba vágtam magam, pár házszámmal odébb fékeztünk, rácsörrentettem a mobiljára, és jött nyitni a kaput. Még jó, hogy direkt azért nem vitettem magam a kapuig, hogy a kutyákat ne zavarjam fel, erre Milan számonkéri a kutyusokon lefelé magyarázva a két tündéri szőrcsomónak, hogy miért nem ugatnak meg engem... :-)))
Odafönt a tetőtérben bemutat engem egy üveg Uozonak. Ami elég hamar lepofoz engem a színről... Rövid alvás után ébredek és érzem, hogy menni kellene... Megyek is. Egészen a fürdőszobáig. Ölelem a fajanszot. [Milan szerint ezt úgy hívják: buszt vezetek, nagy kormánykerékkel] Drámai helyzet. :-)))))
Elnézést a közhelyes hasonlatért, de valahogy tényleg így gondolom: legutóbb talán még tavaly júliusban ittam annyit, ami közel ilyen hatást váltott ki, azóta nem, azóta csak gyűlt bennem a keserűség, a bánat és minden szenny... és kellett ez a fejbe vágás, mint ahogy kellett ez a víztiszta ital is, hogy átmosson és kihányjak egy csomó mindent, megszabaduljak sok csalódás sejtjeimbe foncsorozódott zárványaitól.
Kurva szar volt erőmet vesztve, szétfolyt magatehetetlen pacaként elomlani a fürdőszoba padlón [Prozac-országban is leír E.W. egy ilyen jelenetet, persze ő mástól volt bekábulva] és várni, hogy vajon maradt-e még bennem szenny és genny, amit ki kell öklendeznem... Összeszorítja-e még gyomromat az inger, hogy kiszenvedjem magamból... A Ti emlékeiteket, rohadék mocskok!!!! - akik ezt úgysem olvassátok, de akkor is...

Érdekes, hogy a részegekben mindig marad valami arany tartalék: gondolkodásban és erőben is... Én pl. magam alá igazítottam a mosdó előtti kékes fürdőszobaszőnyeget, hogy ne a hideg padlóra feküdjek, hamár egyszer... Időérzékemet persze már rég elhagytam valahol, de nagyjából egy-másfél órát feküdtem így, a fiúk a másik szobában mintsem sejtve aludtak.

 - Kisasszony... kérem, próbáljon megnyugodni... lélegezzen mélyeket... Felismerte a támadóját?
- nem... még sosem láttam azelőtt...
- Le tudná esetleg írni, hogy milyen volt, hogy nézett ki?
- ...hát.... Eléggé áttetszőek voltak a vonásai...
- Tudom, hogy nehéz, de próbáljon visszaemlékezni...
- Úgy körülbelül 12 éves lehetett... nagyjából 45-50 centi magas, karcsú, hosszú nyakú...
- ....???? Hasonlít esetleg valamire?
- Nem... semmi máshoz nem fogható...
- Hát...így nehéz lesz.
- Nem, várjon...nem...nem is akarok feljelentést tenni, Hadnagy úr! Végülis... végülis önként vettem a számba...
- De kisasszony...! Tagadással nem jutunk semmire...
- Igaza van... Magához édesgetett, aztán amikor a számhoz emeltem harmadszor is, letepert, mit egy kegyetlen vadállat! Kapják el a rohadékot!!!!!!!!!!!
- Ez az... mire emlékszik még...? Minden apró részlet számíthat...
- Ha... ha jól emlékszem... várjon csak...! A közelben állók mintha Uozo néven emlegették volna...
- Tehát Uozo... és merre menekülhetett...?
- Innen...? Csak a WC lefolyón keresztül...

Reggel megint mindösszesen 8 perc 52 másodpercig volt boldog és felhőtlen a mosolyom. Aztán kezdődött a szokásos ereszd el a hajamat: reggelizés, bevásárlás és takarítás anyával. Szegény... Én... komolyan nem is értem, hogy mirét vagyok ilyen vele... Annyira nem ezt érdemli... De auf der Stelle, amikor kihozza belőlem az állatot, akkor ez valahogy sosem jut eszembe... Ez már valami  őssejt-szintű önvédelmi reflex... Az isten verje már meg az egészet...!!!!!!!!!!!!! Minden baja van szegény anyámnak, és még én is ilyen szemét genya vagyok vele...

Valahogy kibékülünk... minden veszekedésnél azt gondolom, ez a harc lesz a végső és becsapom az ajtót, vissza se nézek, vagy valamelyikünk késsel a szívében végzi... Az ebéd is tragikusra sikerült: megígértem, hogy miután bepakoltuk a kocsiba a több tonna bevásárolt motyót, visszamegyünk az alsó szintre a bevásárló kp-ban, hogy ebédeljünk. De míg én pakoltam, anya beült a kocsiba, és én ahelyett, hogy azt mondtam volna neki, hogy -Gyere anya, itthagyjuk a kocsit és gyalog kell lemenni, a mozgólépcsővel, ott van az ebéd... szóval, ehelyett én bebasztam magam mellé az autóba, oszt tűz csucsu!- hazafelé. Szegény már akkor kérdezett rá, mikor a kihajtónál álltam: - Most akkor hol ebédelünk? Nem azt mondtad...?

És erre nekiálltunk megint üvöltözni, és mindösszes érvem az volt, hogy dehát beültél, azt hittem, meggondoltad magad...

És így utólag visszagondolva... Megszakad a szívem érte... Alig pár napja, hogy megint felkelt és kezd kimászni újra a ddepiből, volt olyan bátor és beült mellém , hogy jöjjünk el nagybevásárolni... És amúgy se nagyon tudja követni ezt a felgyorsult világot, néha még én sem, bár, én sokszor nem is akarom... és szemben úszok az árnak... De ő.... istenem... annyira sajnálom... Anya, ne haragudj, kérlek szépen.... hallod...? Anya, figyelj... nem úgy gondoltam... és megígérem... hogy ... hogy nem is tudom, mit... Tudom, hogy nm ezt érdelmed... és hogy szinte csak rám számíthatsz....  És ígérem, többé nem moccanok mellőled a nagy áruházban a polcsorok között..., hogy nehogy elveszítsük egymást...

Csak ne haragudj rám... kérlek...