Reggel MMS.  RainMan-től. Hónapokká duzzadó soksok hétig nem is kommunikáltunk és most ez az egy kis "Rég hallottam felőled, hogy vagy?" üzenet nekem A Mindent jelentette ezen a hajhullasztó szürkemaszatos reggelen. Üzenet helyett felhívtam és beszélgettünk. Kicsit. (De)Szépet

Az olyan dolgokat szeretem az olyan dolgokat, amik nem divatosak, éppen ezért sosem mennek ki a divatból.

Ha a levegő áttetsző és színtelen, akkor mitől kék az ég?

A BKV ellenőr fura mód akkor is 1..számú közellenség, ha történetesen van mit felmutatnom neki. Azt hiszem, ilyesmi lehet a tanult reflex.

Valamikor a koradélután folyamán elkövettem azt a hibát, hogy fogadtam a hívást, holott a mobiltelefonom világosan a tudtomra adta, hogy anyukám keres. (aki hüje, haljon meg...) Már megint letelt az idő és depressziója visszaváltott hegymenetből zuhany zuhanj!-ba. Ilyenkor, különös gonddal kiválasztott, agyament időpontokban felhív, hogy ő most rosszul van és mondjuk, teszem azt, fél otthon egyedül a zárt lakásban és hagyjak ott csapot-papot a melóhelyen, rohanjak haza...

Így is lett.
Úgyhogy előbb-utóbb, elindultam hazafelé korábban. Felpakolva nagyszatyor (női motyó) plusz A Ridikül plusz a notebook, céges, kölcsön. A hosszú 7 végére. A buszon megint rámtört... vagyis... inkább felkúszott a torkomig az a nyálka... Egyedül vagyok, szürke vagyok, mocsok-mintás buszablakon kibámulva élve eltemetettnek éreztem magam, mint akihez nem jut már el (le) a fény... A buszon mindez kontrasztosabb: a Többiek Társasutaznak. Mindenki kettesével van és mennek valahová. Én is, csak...engem csak visz a busz, de nem akarok megérkezni soha...
Telefon előkotor, RainMant tárcsáz...
Csak azt szerettem volna, hogy beszéljen hozzám, hogy ne legyek egyedül a tömegben... És tisztára kiásott a föld alól! Lesöpörte a koporsóról a ráhullott földet és kinyitotta! .
..mellékesen megkérdezi, nem kell-e ingyen Ákos koncertjegy?
Mert most tankolt a Molnál és lehet... tök ingyen, csak valami számot kell felhívni....és neki nem kell. Ez már önmagában is örömkönnyeket csalt a szemembe... Könny letöröl, orr kifúj, szem-szív felragyog...

Tovább licitál: Hol vagy? Találkozzunk és odaadom. Megmondom, hogy épp merre úszik a buszsávban felem a kék BKVkígyó, mire rögtön kapom a felszólítást, hogy leszálljak és ne moccanjak, mert 10 perc múlva ottvan.
Lesz.
Leszállok, nemmoccanok.
Míg visszahívom és telefonra hajtott buksifejjel-nyakkal oszlatom a hollétem pontos helyét fedő homályt (verbálisan), lefékez előttem Egy Másik Kocsi. Mindenféle látásjavító célszerszám híján hunyorogva próbálom kitalálni a helyzetet.
Nincs jobb ötletem, ezért megkérdezem a telefontól: Ugye ez még nem Te vagy?
Nem.
Hát, 30 év alatt most talán először történt meg, hogy álltam tökegyedül a buszmegállomásban és jött Egy Idegen Lovag, hogy elvinne. Én meg bárgyú módon telefonálok. (hüje liba!) Mert hogy a vonalban egy másik Lovag volt éppen, hogy ő is elvinne.... De telefonáltam tovább, mert nem is értettem a szitut... Lelakottan, szürke alapon szürke ruházatban és arckifejezéssel, elcsigázva állok és akkor jön valaki... Á, biztos csak félreértem... De különben is: Mit gondol az ilyen? Hogy beszállok egy vadidegen autóba egy vadidegen faszihoz? Nem is voltam úgy öltözve?! (ööö, úgy értem, hogy úgyöltözve, ami miatt ilyen gondolatok juthattak volna eszébe a látványtól) Kicsit kivárt, majd elhúzott kelet felé. Anyázva - gondolom... Na, most itt már kezdett letelni a tíz perc, úgyhogy végre megjelent Lovag Nr.2. Megáll előttem, ajtó kivágódik, (ő is) és tiszta udvarias! (mondom én, hogy lovag!) Találkozhattam egy klassz öltönybe bújt, magabiztos, kedves, szép kezű fickóval, aki minden hátsó gondolat nélkül a tenyerén hordozott, mégha csak félórára is. A forró csokis pohár árnyékában hamar kiderült, hogy az Ákos koncertjegy, ha volt is egyáltalán, mára elfogyott, de nem is ez a lényeg... Hanem hogy nekem adta volna. Meg hogy egyáltalán üzent reggel... És hogy hónapok után most itt ülünk és pár percre mégis szép az élet. És hazavitt. Ez a villám meeting még ahhoz képest is túl rövidre sikerült, hogy nem vártunk semmit egymástól. (a Véletlenre bíztuk, hogy találkozunk-e valaha az életben vagy sem) Nem akartuk, hogy ilyen hamar véget érjen, búcsúzásnál álltunk zavartan egymással szemben. Azt hiszem, megcsókolt volna, ha nem ellenkezek (hiszen kevés az esélye, hogy újra találkozunk). De nekem sokkal többet jelentett és nem is vágytam másra: átöleltük egymást, hosszan, barátként, füle az arcom oldalára tapadt, az enyém is az övére és így suttogtunk még pár szót (köszönömöt és vigyázzmagadra!-féléket). Nem akartam ennél többet, de azért ez az átölelés... Még tarthatott volna pár pillanatig...

...És ha egyszer hazafelé menet, a kapuban nem kellene toporogva, szitkozódva könyékig túrnom a legalább két zsebemben és a legalább két táskámban, [melyek közül az egyik a Tipikus Női Ridikül], hanem kinyílna az ajtó szélesre előttem, akkor az azt is jelenthetné akár, hogy van valaki, aki hazavár...