Reggel belopózott hangtalanul a paplan alá nyúlt, kivette a kézfejem, simogatta, úgy keltegetett... Felpillogtam, mutatóujját csücsöri szája elé tartva, gondolatával kérte [Kicsi, ne szólj, ne kérdezz, csak gyere!] előhívott a takaró alól, rámutatott egy kupac téli holmira, hogy abba öltözzek.

Ruhába bújtam, érdekes, hogyan, mert mindvégig fogta a kezem. El nem eresztette volna a világ minden kincséért és én sem. És havas fák között sétáltunk, rengeteg erdőben, fahéj illatú levegőben, a napsütéstől lehunytam a szemem, de így is láttam a mesevilággá dermedt szép csendet... Kipirult arcomat a tenyerére fektette, fehéres kis ködöt lélegeztünk kifelé és így telt el a tél...

Na persze...

Ehelyett a való: délelőtt cipekedik, főz, 3 félét is több napokra, délután takarít, alszik. És persze vár. Várja azt a hívást vagy jelet... Amitől minden megváltozna...